Új zeneikon

– Belehallgattam a próbába, játszottak a Hulló falevelekből. Tudja, hogy a dal zeneszerzője a magyar származású Joseph Kosma?

– Kosmáról tudtam, de azt nem, hogy magyar volt.

– Azt én is csak most tudtam meg: az ön nagyapja Big Chief Donald Harrison Sr., a híres „fekete indián” törzsfőnök volt. Az ön afrikai neve: aTunde Adjuah. Mit jelent ez?

– Elveszett helyeket. Hajdani nyugat-afrikai birodalmakra utal, amelyeknek hatalmas királyairól, erődítményeiről sok mesét hallottam. A hagyomány és ez a kulturális örökség meghatározó abban, ahogy felnőttem, ahogyan a spirituális világra vagy az amerikai történelemre tekintek. Számomra nem George Washington az „eredet”, hanem anyám vérvonala.

– Tizenhárom évesen kezdte a pályáját. Kik voltak a legfőbb ihletői?

– Engem bármi megihlet. Most például az ön szemüvegének rozsdabarnasága is elkápráztat... Komolyra fordítva: kamaszként Prince volt rám a legnagyobb hatással. Hálás vagyok a sorsnak, hogy játszhattam vele. De sokat tanultam Jimi Hendrixtől, Miles Davistől, az olyan csodálatos újítóktól, mint Charles Mingus, John Coltrane. Muddy Waters pedig igazi bluesrajongóvá tett. A legtöbbet azonban mégiscsak a nagybátyámtól, Donald Harrison szaxofonostól kaptam: az ő személye, tanítása nélkül sehol sem tartanék.

– Tavaly jelent meg Stretch Music című albuma. Izgalmas zene. A „stretch music” viszont nem csupán egy mindenre nyitott zenei irányzat, hanem multimédiás alkalmazás is.

– A Stretch Music App a világ első interaktív médialejátszója, amellyel zenét lehet alkotni. Ezzel is segítjük a fiatal zenészeket, hogy megértsék az új nemzedékek igényeit. Hiszen ennek révén ugyanabban a közegben tudnak „kísérletezni”, amelyik a hallgatót körülveszi. Kiterjesztjük a felhasználók számára a zenehallgatás és -gyakorlás lehetőségeit. Játék közben cserélgethetők a hangszerek, ha valaki bele akar tenni a darabba egy szólót, megteheti, módosíthatja a tempót. Amikor még a Berklee College of Music hallgatója voltam tizenöt esztendővel ezelőtt, az ötlet már akkor megfogant bennem. Nyolc évbe tellett, mire sikerült megvalósítani.

– Hogyan születtek meg a különleges hangszerei, a „kifordított kürt” és a „sirenette”?

– Úgy, hogy utálom a trombita hangját! Miután megtanultam, hogyan készítik hagyományosan ezeket a hangszereket, módosítottam a formájukat, a csövük, a fúvókájuk szögét. Emiatt nehezebb rajtuk játszani, de sokkal szebb a hangjuk, szélesebb a hangskálájuk és több lehetőség is rejlik bennük. Például ezzel a kürttel lehet bebopot is játszani. És folytatom a kísérletezést, hogy újabb és újabb hangokat találjak. Készen van már további négy-öt új darab prototípusa, amelyek iránt több neves hangszercég is érdeklődik. Sokan azt hiszik, ha egy hangszer kétszáz éve változatlan formában működik, akkor az tökéletes. Én nem így gondolkodom.

– Számos, fiatal tehetségeket támogató programban vesz részt szülőhelyén, New Orleansban. Sikerült-e a városnak újjászületnie több mint tíz évvel a Katrina hurrikán után?

– Pozitív a változás azóta. Az amerikai kormánynak érdeke volt megmenteni a várost, hiszen számos katonai objektum van körülötte, például az egyik legnagyobb kikötő. A hurrikánt követően a világ számos tájáról érkeztek hozzánk látogatók, akiket New Orleans kultúrája és szellemisége megindított. Azért jöttek, hogy felkarolják a várost, az „újak” és a „hazatérők” együtt pedig korábban ismeretlen színekkel gazdagították New Orleans gyönyörű szőttesét. Bár nem mindig értik meg egymást, biztos vagyok abban, hogy a mostani „káoszban” is képes lesz a város megtalálni saját utópiájának útjait.

– Sokak szerint a 21. század az élőzene halálát jelenti. Ön szerint mi vár a dzsesszre?

– Merre haladhat a dzsessz? Nem tudom. Folyamatosan változik. Ugyanakkor még azt sem tudom, néhány év múlva én miként fogok megszólalni. Akkor hogyan is beszélhetnék másokról? Nekem az a célom, hogy zenémmel kinyissak olyan ajtókat, amelyeken a következő nemzedékek is beléphetnek. Nem hiszek a vészmadaraknak. A világon mindenütt zenélnek, és itt vagyok én is!