Új direktor a Katonában - Interjú Máté Gáborral

- Már jó ideje mondogatták színházi körökben: Zsámbéki Gábor majd önnek adja át a Katona vezetését. De eddig akárhányszor kérdezték is önt erről, mindig azzal hárított: még fölvetni sem érdemes ezt a témát olyan teátrum esetében, amelyet nemzetközileg is elismert, nagy formátumú ember igazgat.

– Pontosan így éreztem. És a mi színházunkban – dacára a külvilág pletykáinak – idáig egy árva szó sem esett az utódlásról.

- Zsámbéki magánbeszélgetéseikben sem utalt ilyesmire?

– Soha. Meglepett a döntése. Bár megértem, hogy bizonyos életkorban már fárasztó lehet az igazgatás, annak minden nyűge, azt gondoltam: Zsámbéki jóval tovább vezeti majd a Katonát. Késő tavasszal vált nyilvánvalóvá: nem fog újra jelentkezni saját posztjáért. Ugyanakkor ez mégiscsak Zsámbéki Gábor színháza. Azt akarta, egyetértett ezzel a társulat is: ne változzon meg a Katona szellemisége attól, hogy már nem ő a direktor. Világos volt, hogy a folytatáshoz közülünk kell valakinek pályáznia. Ez én lettem – voltaképpen közös elhatározással.

- Kaposvárról szerződött ide színészként ’87-ben, öt évvel a Katona alapítása után. Aztán főrendező lett 2001-ben. A mostani igazgatóváltást néhány lapban úgy kommentálták: befejeződött egy hangsúlyos színházi periódus. Megütköztem ezen. Mert mitől is lenne vége egy korszaknak, amikor olyan alkotó viszi tovább a Katonát, aki eddig maga is formálta a teátrum ízlését és igényességét?

– Aki „korszakvéget” vizionál, annak fogalma sincs a színházunkról. Kétségtelen: a Katona – alanyi jogon – Zsámbéki „helye”. Ám időközben talán az enyém is lett. Úgy értem: azért maradtam itt, mert amit a színházról gondolok, az megegyezik a Katona ideáival. Ugyan hivatalosan csak 2001-től vagyok főrendező, de már a kilencvenes évek elejétől részt vehettem a társulat alakítgatásában.

- Nagyjából akkortól, amikor megrendezte Németh Ákos generációs közérzetdrámáját, a Müller táncosait.

– Igaza van: azok a fiatalok, akikkel a Müller táncosaiban dolgoztam, nemzedéki váltást hoztak a színházba. Az elsőt. Majd amikor Zsámbéki Gábor főrendezőnek választott, előtte megkérdezte tőlem: mit tartanék fontosnak a társulat belső életének szempontjából. Azt mondtam, a pedagógiai továbbgondoskodást. Posztgraduális képzéseket. Tetszett az ötlet neki. Beszéd-, mozgás- és zenei kurzusokat vezettünk be, amelyekből annyira izgalmas dolgok születtek, hogy néhányat be is mutattunk előadásként. Amúgy kiszámoltam a pályázatomhoz: a jelenlegi társulatból tizenhárom színészt tanítottam. Nem mind az én osztályomba járt a színművészeti egyetemen, de már ott foglalkoztam velük. Másfelől Zsámbéki minden színészszerződtetéskor figyelembe vette az én véleményemet is. Ha úgy tetszik: kinevezésem már csak ezért sem jelentheti bárminek is a „végét”.

- Sokan próbálták elemezni: mitől jelenség még mindig – majd három évtized után is – „a” Katona. Így, névelős hangsúllyal. Gondosabb véleményezők rendre fölemlegetik: előadásaikban a színészi jelenlétnek, szenvedélynek és szakmai tudásnak olyan egységét képesek megmutatni, amely egyre ritkább. Ám ennek „természetes ideának” kell lennie minden színházban, nem?

– De igen. És azt sem gondolom, hogy más teátrumokat az általános trehányság jellemezné. Csakhogy a Katonában alapvetés: nem lehet alább adni a nívóból. Amiért komolyan meg kell küzdenünk mindnyájunknak. Egyébként főleg a külföldi vendégszerepléseink kritikái emelik ki a hangsúlyos színészvezetést. Nem véletlenül. Nyugaton gyakori, hogy a színészek csak egy-egy produkcióra állnak össze. Persze alkalmi szerveződésekben is kialakulhat egységes formanyelv. De ha az alkotókat szélnek eresztik az előadás végeztével, akkor legfeljebb csak emlékezni lehet a társaság nagyszerűségére, nem pedig építeni rá, s továbbvinni. A magyar társulati rendszer ebből a szempontból egyedülálló. Volt olyan időszak, nem is olyan régen, amikor ezt a szisztémát igyekeztek idehaza is megszüntetni. Többen kiabáltunk az elképzelés ellen. Mert csak társulati működésben születhetnek igazán jelentős előadások. Ebbe az alkotófolyamatba az is beletartozik a Katonában: aki egyszer főszerepet kap, máskor epizodista lesz.

- Ezzel a módszerrel már a kezdetektől mintha azt akarnák elérni: színészeik ne a szövegoldalak számával mérjék a szerep, a feladat nagyságát. Vagyis ne alakuljon ki hierarchia a társulaton belül.

– Az a szándékunk, hogy a színészekben tudatosuljon: egyenrangú tagjai egy alkotóközösségnek. Ez darabválasztáskor is meghatározó: nálunk minden rendező gondolkodásában a színész foglalja el a legfontosabb helyet. Persze valamilyen hierarchia mindig kialakul, „beleszól” ebbe a közönség is, hiszen vannak kedvencei, másrészt nem minden színész terhelhető ugyanúgy.

- Említette: Zsámbéki mindig konzultált önnel a színészszerződtetésekkor. És a vendégrendezők meghívásakor?

– Ez Zsámbéki kizárólagos kompetenciája volt. Az biztos: a jövőben is számítok rá ilyen kérdésekben, és Ascher Tamásra is. Nem azért, mintha nem tudnék egyedül dönteni, de ezt tartom természetesnek. Hasonló a színházi gondolkodásunk, az ízlésünk. Zsámbéki különben is velünk marad, és remélem, legalább annyit fog rendezni egy-egy évadban, amennyit eddig is. Jelenléte a Katonában garancia arra is, hogy a dolgok ne menjenek esetleg félre. Persze azért szeretném, hogy legyen „jele” annak: én viszem tovább a Katonát.

- Egyszer azt nyilatkozta: egy színidirektornak olyan feladatokat is el kell végeznie, amelyekhez egyáltalán nincs gyomra.

– Igényes kultúrpolitika hiányában vagy a gazdasági helyzet állandó bizonytalansága okán folyton meg kell küzdeni a színházak fennmaradásáért. És ilyen helyzetekben nem mindegy, milyen hangnemet választ egy igazgató. Ehhez kell a gyomor. Színházvezetőként diplomatikusabban kell majd fogalmaznom, olykor fékeznem a nyelvemet, mivel több mint száz emberért felelek már. Major Tamás hajdan azt mondta: „A színész ne nyilatkozzon, mert átéli.” Szenzációs kontrollmegjegyzés. Fokozottan érvényes olyan színésznél, akiből igazgató lett.

- Csakhogy a Katona vezetése – éppen a teátrum szakmai rangja miatt – közéleti pozíciót is jelent. Akár pont a politikával való harcokban, esetleg szakmai szempontokat negligáló kinevezésekkor. Nem gondolja: a Katona direktoraként majd ezt az elvárt presztízsszerepet is be kell töltenie?

– Jó kérdés, és nehéz is. Azt nem hiszem, hogy mostantól mindenben nekem kell lennem Zsámbéki Gábornak. Bízom abban, hogy eddig is én voltam Máté Gábor. Zsámbéki tekintélye nem is „örökíthető”. Ahogy az enyém sem, ha sikerül kivívnom és megtartanom. De amit felvetett, abban valószínűleg igaza van. Pár napja beválasztottak a Budapesti Színházigazgatók Egyesületének vezetőségébe. Egyelőre nem tudom, milyen küzdelmek várnak rám. Ám nincs kétségem: lesznek ilyenek.

- Már csak azért is, mert a politikában valóban új korszak kezdődött: intézményi kinevezésekkor a pártlojalitás vált rendező elvvé.

– De azért azt megnyugtató volt tapasztalni: megválasztásom kapcsán konszenzus alakult ki a fővárosban. Ami azt jelzi: bárhogyan alakul is a jövőben az önkormányzat politikai összetétele, mindannyian támogatják, hogy a Katona „a” Katona maradjon. Biztató üzenet, hogy hagynak minket dolgozni. És mi majd tesszük a dolgunkat, miként az elmúlt huszonnyolc évben is: előadásaink révén szembesítünk a valósággal. Ha szükséges, „fölsértjük” a köznapi nyugalmat, azok szellemi kényelmét, akik irtóznak a gondolatoktól. Ezentúl is lesz miről beszélnünk a színpadon.