Üdvözöljük Norvégiában: migránsok a sarkkörön túl

Ha a bőven huszonnyolcmilliós New Yorkba megérkezik egyszerre ötszáz vagy akár ezer bevándorló, hát a Nagy Almának meg sem kottyan. Ha egy sarkkörön túli, hóba fagyott kis norvég településre bepöfög ötven migráns: az ott dugó, csúcsforgalom, fejreállás. De nemcsak a számokkal van baj, hanem a körülményekkel is.

A becsődölt szállodás, bizonyos Primus ezeknek a hontalanoknak a bekvártélyozásától reméli meggazdagodását. A hotel azonban szakadt, elhanyagolt, a sikertelen tulaj kissé primitívnek látszik, fantáziátlannak, és kérdéses az is, hogy a menekülteket óvó állam vajon hajlandó lesz-e fizetni a lepukkant szállásért, a kutya bizonytalan vacsorájával vetekedő étkezésért. Elég odafigyelést jelent-e, ha a városháza népművelési előadója stelázsiszám urdu meg kínai szépirodalmat hoz az európai nyelveket nem beszélőknek? Jó-e, ha a nyelvtanfolyamon a párbeszédbe illesztik a nyilván nélkülözhetetlen „Jó napot, én bróker vagyok” mondatot? S a közérzetre jellemző, hogy a „szállást” hol Gulagnak, hol Guantánamónak becézik a patronáltak.

A viszony ellentmondásos. Primus nem tudja eldönteni, hogy ő vendéglátójuk, kiszolgálójuk vagy őrük, parancsnokuk-e a menekülteknek. A helyzet átláthatatlan. Síita nem alszik szunnitával egy szobában, és fordítva. Hova tegyük a drúzokat, a keresztényeket? És a koptok hova álljanak? Akad fejvakarásra szolgáló ok jócskán. Primus nem győzi. Szerencsére lesz egy kongói „asszisztens és tolmács”, aki praktikusan átlátja a helyzetet. S olyan mérnök (igaz, hamis papírokkal), aki ért az elektromossághoz és fényt hoz a vak ablakok mögé. Ő gyakorlott menekülő, már tíz éve csinálja, minden szabály a kisujjában van.

A kulturális karambolok groteszk története ironikus kis fintorokkal és norvég derűvel dokumentálja: végül is emberek vagyunk. Ilyenek meg olyanok. Is.

(Rendezte: Rune Denstad Langlo.)