Túlélőtoll
Komoly nyereség egy tollnok számára, ha évtizedekkel később is pontosan emlékszik mindenre, ami vele vagy körötte történt. És komoly veszteség, ha nem tud különbséget tenni fontos és érdektelen események között.
Sajtótörténészek és az újságírás kulisszatitkai iránt érdeklődő olvasók nagy örömére az utóbbi években egyre-másra látnak napvilágot a zsurnalisztamemoárok. Ezek sorába illeszkedik a Várkonyi Endréé, akit az idősebb olvasók a hajdani legendás hetilap, a Magyarország egyik alapító szerkesztőjeként tartanak számon. (A fiatalabbak meg nyilván sehogy – de hát ez az újságírás természetéből fakad. Ennek a műfajnak nincsen jövő ideje, csak jelene. Vajon hány ifjú olvasónak jelent valamit Pálffy József vagy Árkus József vagy Mátrai-Betegh Béla és Ruffy Péter neve? Magam régóta érdeklődöm szakmám históriája iránt, mégis nagyon meglepődtem, amikor elolvastam Varannai Aurél sokáig kéziratban maradt emlékiratát. Nekem ő már csak az angol–magyar kapcsolatokkal foglalkozó irodalomtörténészként maradt meg az emlékezetemben.) De az emlékiratból kiderül, hogy Várkonyi hosszú pályáján számos szerkesztőségben dolgozott, vidéken és Pesten, volt mezítlábas tudósító, szerkesztő és MTI-s sajtómunkás, végigélte a második világháború utáni évtizedeket, és közelről látta a hazai újságírás megannyi fordulatát. Az emlékirat azért lesz megkerülhetetlen forrása e korszak feldolgozóinak, mert Várkonyi rengeteg adatot közöl a lapcsinálás hétköznapjairól – könyvéből megtudhatjuk, hogyan született egy napilap az ötvenes években, hogyan éltek az újságírók, s milyen volt a közeg, mely körülvette őket.
Az emlékirat első része pedig (a gyermekkor leírása) írói mércével mérve is figyelemre méltó: igaz, a „történet” Várkonyi kezére játszott. Egy ilyen gyerekkor láttán Dickens is elsírta volna magát.
Kár, hogy a jelenhez közeledve a túlélőtoll elfárad kissé. Az egyéni sérelmek szakadatlan emlegetésén kívül másra nemigen jut már ereje.
Persze mi se tudjuk, hogyan öregszünk meg.
(Várkonyi Endre: Túlélőtoll. Ex Libris Kiadó.)
