Túl átlátszó

Bohus Zoltán tíz-egynéhány üvegszobra látható még egy hétig a Vízivárosi Galériában. Többségük az utóbbi évtized terméke, de van néhány korábbi alkotás is, közöttük a hetvenötös Dinamikus egyensúly I., amelynek érdekessége, hogy az üveg mellett még az acél is szerepel benne alkotóelemként. (Bohus a hatvanas évek végén kezdte pályáját, először acélszobrokkal kísérletezett, de aztán hamar rátalált az üvegre – úgyannyira, hogy négy évtizede csak azzal foglalkozik, jó ideje egyetemi tanári szinten.)

Kimeríthetetlen lehetőségű játék ez: a ragasztott, csiszolt, polírozott üvegtestek, üvegformák megunhatatlanul változnak-ismétlődnek, a rímek (tudniillik az ismétlődő külső és fel-feltűnő belső formák egymásra utalása) különös feszültséget teremtenek, amit erőteljesen ellenpontoz a zöld szín megannyi árnyalata. Mint egy megfejtésre váró talány, olyan minden Bohus-szobor: a történet, amelyhez hozzá nem férhetünk, de amelyet mégis minden oldalról megvizsgálhatunk és megsejthetünk, odabent, az üveg belsejében lapul – valahogy ki kellene szabadítanunk onnan. Miközben ott van maga a forma, a szépséges, elegáns, zárkózott és hideg forma, az üvegtárgy maga, amely nem engedi, hogy a végleges megoldáshoz hozzájussunk.

Bohus Zoltánnak egyszer kellett rálelnie erre az útra (jó régen megtette, igaz), azóta nincs más dolga, mint hogy tovább csiszolja (ha szabad ezzel a szójátékkal élni) az összetéveszthetetlen bohusiádákat. Az itt látható újabb művek, a Déli szél, az Üzenet a tengerről, a Vízió, a Látomás a szent Grálról mind-mind azt mutatják, hogy a művész alkotókedve töretlen, mint az üveg.
Mindannyiunk örömére.