Tragikus bohózatok

- A kaposvári színház főrendezője volt. Tavaly távozott onnan huszonhét év után. Azóta szabadúszó. Hogy érzi magát?

– Rosszul. Mert bár a külsőzés sokféle felelősséget levesz a vállamról, mindig is a társulati munkában hittem. Állandó szerződést viszont még sehol nem ajánlottak. Miközben rengeteg felkérést kapok, mindet nem is tudom elvállalni. Az elmúlt évadban négy bemutatóm volt különböző színházakban. Idén sem csökkent a tempó. Most éppen Szombathelyen próbáljuk Heltai Jenő bohózatát, a Naftalint.

- Kaposvári főrendezői státusát még Schwajda György direktor szüntette meg. Az ő váratlan halála után politikai és szakmai konszenzussal Rátóti Zoltánt nevezték ki a színház élére tavaly augusztusban. Az új direktor akkoriban azt mondta lapunknak: önnel is tárgyalni fog a jövőről.

– Múlt év végén vendégként rendeztem Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabját Kaposvárott. Nagy sikerünk volt, az ottani előadások közül ezt tartotta az évad legjobbjának a kritika. Még a bemutató előtt behívatott magához Rátóti. Arra számítottam, megbeszéljük a következő munkámat, netán szerződést ajánl. De ő közölte:
a továbbiakban vendégrendezőként sem tart igényt rám. Váratlanul ért, ugyanis a próbák láttán lelkesen dicsérte az előadásomat, mondván, ilyen az igazi színház.

- Mivel indokolta Rátóti, hogy nem akar együtt dolgozni önnel?

– Semmivel. Én pedig nem kérdeztem rá. Annak idején segédrendezőként kerültem Kaposvárra, emberileg, művészileg ott „nőttem föl”, s talán nem is voltam eredménytelen. Rátóti döntésének hátterében lehet politika, gyávaság, szakmai féltékenység. De nem is érdekel. Tovább kell mennem, és kész.

- Kaposvárott rendezte a Csárdáskirálynőt még 1994-ben. Legendás előadás lett, bár azért támadták is a szakmából, mert alaposan átformálta az eredeti operettet. Kálmán Imre művét most a Nemzeti Színházban akarta újra színre vinni. Ám nem kaptak rá engedélyt.

– A darab játszási joga a Budapesti Operettszínház igazgatójához, Kerényi Miklós Gáborhoz került. Ő döntheti el, melyik fővárosi színház adhatja elő a Csárdáskirálynőt. Nem járult hozzá, hogy mi bemutassuk. Alföldi Róbert, a Nemzeti igazgatója erre felvetette, rendezzem meg akkor a Mágnás Miskát. Csakhogy ennek a jogai is Kerényinél vannak, s ő erre az operettre sem adott engedélyt nekünk.

- Elképesztő.

– Az. Miközben a Nemzeti már jó előre meghirdette a műsortervben a „Mohácsi testvérek” új bemutatóját, mi ott álltunk darab nélkül.

- Jobb híján jutott eszébe Mong Attila János vitéz-története?

– Valóban ez volt a mentőötlet. Mong Attila újságíró valós történetet tárt fel könyvében: 1946-ban Lovasberényben műkedvelő lakosok bemutatták Kacsoh Pongrác daljátékát, a János vitézt. Orosz katonák – akik már korábban is garázdálkodtak a faluban – zavarták meg az előadást. Molesztálni kezdték a közönség soraiban a lányokat. Védelmükre keltek a helyiek, verekedés tört ki a magyarok és az oroszok között. Aztán a társulat férfi szereplőit letartóztatták, és a szovjet hadbíróság a Gulagra száműzte őket. Közülük csak ketten tértek vissza az ötvenes években. Elmondtam Alföldinek, milyen előadást terveznék a könyv tényei alapján. Rögtön elfogadta. Bár szinte kilátástalannak tűnt a helyzetünk.

- Miért lett volna az?

– Nagyon kevés időnk maradt a munkára. Mindenekelőtt a történetből testvéremmel, Mohácsi Istvánnal színdarabot írtunk Egyszer élünk címmel. Új karakterek, események kerültek bele, amelyek már jóval túlmutattak az eredeti sztorin. Előadásunkkal akartuk megmutatni: társadalmunk nem hajlandó emlékezni a halottaira. Sem arra a hatszázezer emberre, akiket a gázkamrába küldtek, sem arra a háromszázezerre, akiket a Don-kanyarnál hagytak elpusztulni. Régóta foglalkoztat, milyen lenne ez az ország, ha ők életben maradtak volna. Hiszen a holtakkal együtt sok kulturális értékünk is odaveszett. Minderről pedig nem könnyű színpadon beszélni. Délelőttönként próbáltunk, délutántól írtuk tovább a darabot. A színészek úgy készültek az előadásra, hogy az utolsó hétig még nem volt kész szövegük. Minden közben formálódott. Holdkórosként járkáltam a színházban a premierig.

- Nem sokkal a bemutatójuk előtt került le a Nemzeti műsoráról az a János vitéz, amelyet még korábban rendezett Alföldi. Aki nyilatkozta: az előadása körül kialakult politikai hisztéria miatt is döntött így. Furcsa helyzet: egy színházon belül egymás után két Kukorica Jancsi.

– Amikor belekezdtünk a darabunkba, még nem indult el az alpári szélsőjobboldali támadás Alföldi ellen. Aztán döbbenten néztük, ahogy jobbikos képviselők interpellálnak Robi előadása kapcsán. Tragikus bohózatnak tűnt. Majd jött a Jobbik tüntetése a Nemzetinél: gusztustalan volt. „Kicsiben” én is megéltem hasonlót Kaposvárott, az ’56-ról szóló produkciónk kapcsán. Szélsőséges portálokon tették közzé a telefonszámomat, kaptam jó néhány ostoba, gyalázkodó SMS-t és hívást. Megúsztam ennyivel. Azóta a szélsőjobb bejutott a parlamentbe, erősebb lett a hangjuk. Alföldinek ezért is kell most sokkal többet elviselnie. Az viszont a jelenlegi kormányzati kultúrpolitika szégyene: ahelyett, hogy megvédené a mocskolódásoktól a Nemzeti igazgatóját, a leváltását lebegteti. - Ennek kapcsán beszélt ön arról: ma jóval nagyobb politikai nyomás nehezedik a hazai színházakra, mint a hetvenes–nyolcvanas években.

– Ez nemcsak az én véleményem. Nemrég fölidéztük Ascher Tamással: a kaposvári színház előadásai annak idején gyakran kiverték a biztosítékot az MSZMP-ben. Mégsem lett soha semmi bajunk. Például az 1981-es legendás, Ács János rendezte Marat–Sade-előadás végén a Corvin közt ábrázoló panorámafotó tűnt föl. Senkit nem rúgtak ki ezért a színházból. Nemcsak azért, mert már puhult a diktatúra. Művészi tekintélyével Babarczy László akkori igazgató tudta megvédeni a társulatot. A pártbürokrácia tele volt vaskalaposokkal, de a szakértelmet tisztelték. Ma a hatalom a művészi kvalitást is a politikai lojalitás alapján méri. Az ideológiai megosztottság mindenre kihat, a színházi életre is. Úgy vélem: a Nemzeti igazgatója mellett a jobboldali direktorokból szerveződő Magyar Teátrumi Társaságnak is ki kellett volna állnia. Nonszensz, hogy ők is hagyták meghurcolni Alföldit. Igaz, a másik szakmai szervezet, a Magyar Színházi Társaság pedig tétovázott az állásfoglalásával.

- Az ön előadásában a Gulagra száműzött falusi színészeknek kultúrpolitikai eligazítást tart a táborparancsnok: „A párt a remény színházát szeretné látni. Egy mosolygós igent, a ránk erőszakolt naturálnihilista nem helyett.” Vidnyánszky Attila debreceni színidirektor nemrég lapunknak valami hasonlóról beszélt: „Egy értékvesztett társadalomban, válságban lévő nemzetnek építő jellegű pozitív üzenetekre van szüksége. Nem a destruktív világképek folyamatos reprodukciójára.”

– Könnyű lenne most azzal revolverezni Attilát: kijelentése kísértetiesen emlékeztet a szocialista
realizmus frazeológiájára. Nyilván nem azokat az időket kívánja vissza. Ő olyasféle spirituális megtisztulást kereshet, amely a misztériumjátékokra jellemző. Ott valóban az a cél, hogy megmutassák az üdvözülés egyetlen helyes útját. Ami szerintem színházellenes. A görögök óta a színház a polisz ügyeiről szól: közös bajainkról, társadalmi problémáinkról. A színház a konfliktusok és a kérdések műfaja, nem a készen kapott válaszoké. A rendező nem igehirdető.

- Vidnyánszky emlegette azt is: egy szűk körből álló „színházi maffia” uralta eddig a szakmát. Csak az számíthatott értéknek, amit ők annak tartottak, csak az érvényesülhetett, aki az ő ízlésüknek megfelelt. Úgy tűnik: a színházak mostani ideológiai átformálásában a „sértettségi politika” is szerepet játszik.

– Félre kellene tenni végre a szakmát megosztó ellentéteket, hiszen mindannyian tudjuk: a színpadon csakis a minőség számít. Ha Attila jó előadást csinál, annak ugyanúgy örülök, mint – mondjuk – régi kaposvári barátaim munkáinak. Sokszor bebizonyosodott már: a politika átmenetileg átveheti ugyan a hatalmat a színházakban, az élükre kinevezheti pártos alattvalóit, de az efféle nyomulás visszaüt. Az „eredmény” szürke, unalmas színház lesz, amelytől elfordul a közönség. Éppen ezért legalább mi, szakmabeliek próbáljunk meg békességben egymás mellett dolgozni.