Toxikus élmény és bekómálunk tőle: kihagyott ziccer a Toxikoma

Kár, hogy Herendi Gábor rendező minőség helyett megint a tömegnek gyártott filmet. Kritika.

2021. szeptember 2., 08:20

Toxikus élmény és bekómálunk tőle: kihagyott ziccer a Toxikoma

Alább a színész, Szabó Győző azonos című önéletrajzi regénye alapján készült film kritikája olvasható, amelyben a főhőst játszó, heroinfüggő Molnár Áron szeretné megmenteni karrierjét és családját, ezért úgy dönt, befekszik egy addiktológiai intézetbe, hogy maga mögött hagyja függőségét. A gyógyulás útján dr. Csernus Imre pszichiáter (Bányai Kelemen Barna) vezeti, aki egyedi, konfrontatív módszereivel méltó ellenfélre lel a lázadó Győzőben. A riválisok egy nőn is összevesznek, az pedig a befejezésből kiderül, hogy Győző és Csernus megbékélnek-e egymással, illetve előbbi képes-e lejönni a cuccról.

Majka, Ganxsta Zolee, a Honeybeast zenekar és Herendi Gábor betévednek egy kocsmába. Most tekintsünk el attól, hogy ez egy rossz vicc kezdete is lehet, inkább csak képzeljük el. Leülnek egy asztalhoz, beszélgetnek, de hát nincs közös témájuk. Javasoljunk nekik egyet: például lehet a lázadáskultusz kiárusítása. Egy gyors kitekintés: a kilencvenes évek kaliforniai punkszcénája apró klubokban tömörítette a szubkultúra művészeit és rajongóit, majd jött az amerikai MTV, amely kiemelt néhány zenekart, videoklipet gyártatott velük, belengette a telt házas stadiont és táskányi pénzt, megtörtént a punk kommercializálódása. Az autentikus tiltakozók, kívülállók azonnal kiátkozták ezeket a zenei formációkat a mozgalomból és visszatértek bűnös mocsarukba, ahol élvezhették a hetvenes évek óta meghonosodott kultúrát – a mainstream pedig kapott a maga külsőségeivel és tétnélküliségével egy felszódázott megvetés-élményt.

Ez az élmény köti össze az előbb felsorolt alkotókat: a hitelesség nem csorbul, ha Majkának egyszerre kicsikét szűk a világ és a legalantasabb realityk műsorvezetőjeként parádézik. Ő a társadalom peremén élők luxusesküvős, playmate-feleséges szószólója. A posztmodern kor vívmánya, hogy az eltérő szerepek még csak a rajongótábort sem osztják meg. Épp melyik gúnyát ölti magára a sztár, annak lesz modellje és legvalódibb képviselője. A csak nevében gengszter Döglégy Zoli a nyócker patrónusa, de martalóc arcát bármelyik show-műsorban feláldozza a tömegigény oltárán, bohóccá változik, majd amikor a számlakönyv előkerül, rendre vastagon fog a toll, mert pénzből élünk, ugye. A Honeybeast igyekszik magát a sekélyes hazai popszcénán kívülre pozicionálni, de míg szövegvilágában az értelmiségi fiatalság nyelvén képes a problémafelvetésre, addig a hangszerelés már a legtrendibb rádióbarát panelekből építkezik. Ha konzervatív értelemben az egymást szétfeszítő értékvilágok egymásra is hatni kezdenek, vagyis összekeverednek, akkor a művészi produktumban már a kommersz és tartalmatlan üzenetközvetítés a tartalmas egyediség látszatát adja. Így lesz átélhetetlen blődsége ellenére népszerű a Majka-dalszöveg, így lesz Ganxsta Zolee trashműsoros beszólogatása valós kultúrkritika helyett közös röhögésre ingerlő marhulás, így lesz a Honeybeast eszmei fedezet híján is stadionzenekar.

Fotó: Gordon Eszter / Vertigo Média

És így lesz Herendi Gábor olyan naturalista drogfilm rendező, aki egy pillanatra sem akarja közönségfilmes arcát feladni. Ez a most elkészült Toxikoma-film legnagyobb hibája: mindkét irányba meg akar felelni, pedig a keretek (vizualitás, zeneszerző, színészgárda) egy új Trainspottingot, vagy, hogy magyar példát említsünk: Felhő a Gangesz felettet is adhattak volna, ehelyett a rendező hol művész-, hol mozikat megtöltő populáris tömegfilmes erényeket villogtat. Érdekes, de szinte jelenetről jelentre lebontható az eltérő attitűd, éppen ez a gond: egymástól néhány másodperc távolságra akkora a kontraszt a művészieskedés és a bulváros, igénytelen szórakoztatás között, hogy csak rövid pillanatokra lehet megúszni a diszkomfort érzést. Félreértés ne essék: új Valami Amerika is születhetett volna (rosszabb esetben a trilógia 3., minősíthetetlen darabja, vagy a hasonlóan borzalmas Magyar vándor), de elmaradt a döntés, emiatt a tömegfilm zsánerkliséi furcsán kilógnak a látványos rétegfilmes ambíciók mellől. Mit akart igazán Herendi Gábor? Hogy ő legyen a magyar Darren Aronofsky (Rekviem egy álomért), vagy egy Herendi Gábor 2.0, aki a mozilátogatottságok visszaesésével és streamingszolgáltatók betörésével alkalmazkodik az új trendekhez, és legyárt magából egy társadalmilag érzékeny rendező-imidzset? A film, úgy gondolom, választ ad erre.

Ezek a cikkek is hasonló témákról szólnak

A már említett Trainspottingban is él ez a fajta kettősség, de ott Danny Boyle energetikus lazasága, a minden erőlködéstől mentes színészi játék és az erre ráömlő kultikus soundtrack minden disszonanciát magával sodor. Itt a realisztikusságra törekvés már annyira izzadós, hogy pofán vág minket a rendezői szándék, és az egyébként tehetséges főszereplők, Molnár Áron (Szabó Győző) és Bányai Kelemen Barna (Csernus Imre) is több ízben úgy reagálnak-beszélnek-tombolnak, mint amikor Steinmann, a jó tanuló felel. Egyes – dramaturgiailag is fontos – jelenetekben sem a szájukba adott szöveg, sem a megteremtett atmoszféra nem enged olyan légies könnyedséget, ami a Trainspotting főszereplőjét, Ewan McGregort rakétaként lőtte ki Hollywood felé. Bár fizikailag bravúr, ahogy a skót színész fizimiskáját másoló Molnár Áron végigmelózza ezt a filmet, elképesztő megterhelő volt ennyi testi és fizikai szenvedést, földön vonaglást és hányást produkálni, de látható, hogy csak az erőből megoldható impulzív és másik végletként a szinte szövegmentes jelenetekben volt kitűnő. A finom érzelmi hullámok átadásánál még érezhetően nagyon akart, egyes jelenetekben (pl. kereskedelmi tv-s reggeli műsor részlete) parodisztikusan túljátszott, igaz, abban a pár percben minden el volt rontva. Nem gondolom, hogy tehetség híján van. Viszont civilben a Gulyás Mártonnal folytatott Partizán-interjúban is érezhető volt ez a pillanatot minden áron uralni vágyó görcs. Nagyot akart mondani, jókat szólni, bátorsága és erkölcsi fölénye ellenére így vált kissé antipatikussá. Danny Boyle színészvezetése mellett ez a játék még nagyobbat szólhatott volna, de Ternyák Zoltán játékát (Felhő a Gangesz felett) akkor sem közelítheti meg, ha fejre áll.

Fotó: Gordon Eszter / Vertigo Média

Bűnös élvezetet nyújtott a kétezres évek elején, ahogy dr. Csernus Imre pszichiáter a Viasat 3-on fél órában darabokra szedte a függőket. Csodálattal töltött el az energiája, egyenessége és tapasztalata, kellemes zavart okoztak a vendégek kizökkentésére szolgáló hirtelen hangulatváltások. A filmben különösen tetszett, hogy nem egy géniusz megfellebbezhetetlen legendáriumát tolták a képünkbe. Viszont elengedték azok kezét, akik nem ismerték a doki médiareprezentációját, az egyedi módszer hatásossága nem kapott kellő fedezetet. A paródiák visszatérő eleme: Csernus üvölt. Na, szerencsére ebből keveset kaptunk és Bányai Kelemen Barna egy visszafogottabb, ám jól működő alakítást nyújt, nem ő tehetett róla, hogy a csernusi filozófia axiómáit magára hagyatva írta a szájába a Gergely Dorka–Bárány Márton páros. Igen, ők felelnek a csúfosan leszerepelt Becsúszó szerelem, vagy épp a kritikákban lehúzott Valami Amerika 3 scriptjéért, így máris itt a válasz: Herendi Gábornak esze ágában sem volt Aronofskyvá válni. Ha a történetben Csernus nem gyújt rá legalább tucatszor, lehet, Bányai Kelemen Barna alakítása a süllyesztőben végzi, mert ezek az örökké visszatérő rituálék rántottak vissza az élménybe: bakker, ez a figura a pátoszossága ellenére is cool. A kapkodás sajnos vissza-visszatérő problémája a filmnek, de ez már ízlés dolga, hogy Száll a kakukk fészkére-típusú feszült terápiás kezeléseket bontunk ki, vagy inkább olyan szerelmi (vagy inkább szexuális) háromszöget erőltetünk a sztoriba, amely a valóságban meg sem történt. A rendező itt sem hazudtolja meg magát: az eszköztelen pszichológiai játszmák szerinte nem elég érdekesek, kell a szex, arra gerjed a nép. Pedig a hazánkban kultsorozat státuszba emelkedett Terápia a bizonyíték: fél órás beszélgetésekkel is építhető minőség és rajongóbázis.

Drogprevenciós, a szerhasználat komoly fizikai függőségét bemutató filmekből nem lehet elég, ezért is kötelező darab a Toxikoma, amely a Rekviem egy álomért csodás vizualitását megidézve a 21. századi fiatalság ingerküszöbét is elérheti. Kár, hogy a toxikus kezdésből lassan kómába fordul a film, elveszti lendületét, autentikusságát, a nehezebben dekódolható, mégis a nézői pszichében mélyre érő jeleneteket felváltják a szájbarágott gesztusok, mondatok és akciók. Amire az elején jutott idő, az később egy örök rohanássá változik, emiatt nem értünk minden motivációt, a függés és visszaesés lélektanából nem kapunk mélységet, a karakterek a végén önmaguk papírmasé figuráivá változnak, nőért folyó küzdelmük már-már a kínosság határát súrolja. Herendi Gábor arányvesztetten elfelejtette, hogy csak attól, mert bizonyos folyamatokat (belövés, megvonási tünetek, szex) a maga nyersességével jól mutat be, rossz tömegfilmes ízlésével nem nyer belépőt a legjobb drogfilmek klubjába. Ami Majka, Ganxsta Zolee és a Honeybeast esetében hamis, de működőképes, az Herendi-munkásságában kilógó lóláb. Kár érte, mert ha a kommersz-vonaton marad, egy koherens, gyorsan felejthető filmélményt ad. Kevesebb art, több poén, szex és bunyó és máris helyben vagyunk. Így meg egy kihagyott ziccerről beszélhetünk. Aki arra számított, hogy ő lesz majd az új Todd Phillips, aki a Cooltúra és Másnaposok után leforgatta a Jokert, az csalódni fog. A lázadás most is feloldódott a megúszás, népszerűség és pénz kultúrtoxikus katyvaszában.

168.hu értékelés: 6/10

(Kiemelt kép: Gordon Eszter / Vertigo Média)