Tóth Krisztina: Rengeteg indulat volt bennem, de ez már nem az én személyes haragom
– Már a cím is talányos, de a műfajt illetően az első jeleneteknél zavarban voltam. Mi ez? Dráma, abszurd dráma, pamflet, paródia?
– Maradjunk a drámánál.
– A vég ugyanis tragédia és egzisztenciális lepusztulás. A nyelvhasználat ismerős, színpadon mégis furcsa.
– Paródiának semmiképp sem mondanám. Igaz, helyenként átveszi a nagyvárosi, mai magyar nyelvet, esetenként a szlenget, de ez a nyelv alapjában mégis kortárs nyelv. Lehet, hogy pár év múlva elavul a szoftverek típusával, a telefonmárkákkal együtt, de ezeket a figurákat ez jellemzi, így beszélnek.
– Azon tűnődtem, honnan merítette ezt, de ahogy önhöz villamosoztam, rájöttem, a városban ugyanezt a katatón sivárságot látom.
– A karakterek nyelvhasználata nem egyforma. A nagymama másképp beszél, mint, mondjuk, az unoka. De alapvetően igen, azt jelenítik meg, amiben élünk. A környezetében nyilván ön is talál olyan férfit, aki Ferire, a tehetetlen családfőre, Józsira, a segítőkész szomszédra vagy az infantilis nagymamára emlékeztet. Családfőt, aki alól kicsúszik a talaj, elveszíti viszonyítási pontjait. Ez több mint a munkahely hiánya, ez a világban való tájékozódás képességének elvesztése. Egyszerre van jelen az információfüggés és a teljes vakság, a saját életére való rálátás képességének hiánya.
– Amitől valamennyien rettegünk?
– Legalábbis sokan érzik, hogy ebben a félig virtuális, félig anyagi, de mindenképpen idegen világban másfajta képességekre lenne szükség, mint amit gyerekkorunkban tanultunk. Ez a mai ötvenesek, sőt néha már a negyvenesek alapélménye. Öt-tíz évenként öregednek ki generációk, amelyek nem tudják felvenni a versenyt. Nem tudják felvenni az őserdei tempót, amelyben csak az erő és a gátlástalanság számít.
– Nem a pénz?
– Az úgyis jön magától, ha megvan az erő és nincsenek morális gátak. Egyenes úton vándorol a Józsi-féle szomszédhoz.
– Gyakran és néha mechanikusan használjuk a lecsúszás szót. Aki valóban retteg ettől, talán érti. Mit értünk lecsúszáson?
– Mindenki mást. A jómódú középosztálybeli azt érzi lecsúszásnak, hogy egy ideje nem tud havonta színházba menni. A szegények elvesztik ingatlanjaikat, lakásukat, ingóságaikat. Kilakoltatják őket, mert nem tudják fizetni a lakbért, a hitelt. Beszélgettem egy taxissal nemrég. Ő azt mondta: az az utas tűnt el a járdákról, amelyik régen, esős időben bármikor leintett egy taxit. Ma kétszer is meggondolja, és inkább megázik vagy elkésik.
– A nagy játék, a Pokémon felbukkanása nem véletlen. Kizártnak tartom, hogy ne ismerte volna ön is.
– A Pokémon olyan játék, amit a fiatal generáció használ, huszonnégy órában játszható. Rendkívül érdekes és addiktív. A netfüggő Feri minden jelenetben a telefont nyomkodja. Fiának barátnője vezeti be a játékba, ő adja meg a belépési kódot. A történettel párhuzamosan folyó játék uralni kezdi teljes életüket. Minden szereplőben szublimált haláltudat működik. Feri retteg az öregségtől, a széteséstől, attól, hogy nem tud az új világba beleszokni. A pokémonvadászat pótcselekvés, valamiféle kielégülés. Bármikor el lehet kétszáz szörnyecskét kapni.
– Hogy egyre magasabb szintre lépjünk. Honnan veszi a nyelvi fordulatokat? Nem pokémonozik, könyvet olvas, más generációhoz tartozik.
– Először is nincs autóm, BKV-n és vasúton utazom. Így a vidéki szegénységet is látom, amit egy pesti ember el sem tud képzelni. A múlt héten a Nemzeti Galériában olvastam fel, utána lementem a büfébe, és nagy élvezettel hallgattam az egyik büfés kislány és nagymamája társalgását. A nagymama olyan gyógycipőt hord, amelynek elöl ki van vágva a bütyke, mert túl sokat kell ácsorogni. Belefelejtkeztem a beszélgetésükbe, és bepillanthattam az életükbe. Szeretem a részleteket, amikor nem az számít, ami a színpadon történik, hanem ami oldalt vagy a kulisszák mögött zajlik.
– A darabban az anya úgy fedezi fel a rákját, hogy a dekoltázsába csöppen a fagylalt, és odanyúl, hogy letörölje. Hogy lehet lírai finomsággal írni, s közben a csúnyaságban tobzódni?
– Nincsen szép és nincsen csúnya, mert egyrészt minden szép, ami pontos, másrészt a különféle nyelvi regiszterek és minőségek közötti feszültség teremt olyan erőteret, ami a mű poézisét adja. Reményeim szerint a néző sokáig nem tudja majd eldönteni, hogy ez vagy amaz vicces-e, mert vannak vicces elemek, de közben komoly dolgokról van szó. Súlyos ügyekről nem igazán lehet súlyos és nehéz nyelven írni.
– Interjúiban gyakran beszél a vers keletkezéséről. Hogy a versírásnak világos tervvel kell nekifogni. De ha csak a terv végrehajtása marad, a vers üres ujjgyakorlat.
– Fontos az írásnál a tudatos és az ösztönös közötti egyensúly. Ha magam sem lepődöm meg azon, amit írok, nem érdemes nekifogni. A lelkem legmélyéről kell valamit előhoznom, de aztán tudatos kontroll alatt tartani és formálni.
– Tehát vannak a versírásnak tanulható elemei?
– Tanulható elem például az, hogy ezt a belső tartalmat eltávolítom, alapanyagként kezelem. Vagyis ha elkészült, úgy olvasom a szöveget, olyan szigorú szemmel és szenvtelenül, mintha más szövegét olvasnám. Azt szoktam kérni a diákjaimtól a kreatívírás-órákon is, hogy egymás szövegeit korrigálják. Nehéz feladat, de roppant hasznos.
– Mégsem hiszem, hogy meg lehet tanulni verset írni.
– Sok mindent meg lehet tanulni. A lényeget persze nem, de azon kívül szinte mindent. Ha valaki a lényegre való képességet eleve hozza, ha van tapasztalata a világról, és ezt a mélyen átélt tapasztalatot formába szeretné önteni, a technikát hozzátanulhatja. Ahogy rajzolni is meg lehet tanulni bizonyos szinten.
– Amikor először olvastam önt, külön tetszett, hogy a költőt Tóth Krisztának hívják. Nem választott bonyolult írói nevet. Az is tetszett, hogy az egyre ziláltabb világban milyen elszántan kerüli az úgynevezett direkt politikát.
– Ezt azért árnyalnám, sőt inkább ellentmondanék. A költészetben sokféleképpen lehet politizálni. A közvetlen üzenetet nem tartom szerencsésnek. Poétikailag idegen tőlem. Hálás vitatéma volt egy időben, hogy bizonyos korszakaiban Tandori „viszonyult-e korához”. Sokféleképpen lehet állást foglalni, és úgy érzem, elég világosan fogalmazok mindabban, amit írok. De a szépirodalom nem újságírás.
– Az internetről levettem a Verset állva című tárcát. Nincs benne pártnév, oktatási reform. Mégsem olvastam politikusabb szöveget.
– Na látja. Ugyanez ott van a versekben is. A kétezres évek elejéig szövegeimben nemigen volt semmiféle közéleti tartalom. Ez lassan megváltozott. Ha a Vonalkód című könyvemet elolvassa, egyértelmű, hogy mit gondolok a hetvenes-nyolcvanas évekről. Ez azért volt fontos, mert éreztem, múlik az idő, felébred bennem valamiféle nosztalgia. Mégiscsak az volt a gyerekkorom, miközben azt is tudtam, hogy az egész milyen szar volt. És azt is láttam, a nyomasztó dolgok kezdenek lassan visszajönni, ha nem is ugyanabban a formában. Az emberek reflexei bizonyos mutáció szerint ismétlődnek a kommunikációban, az egymás közötti viszonyban, a keleties túlélési stratégiákban.
– Ezek a reflexek kontrollálhatatlanok?
– Mondok példát. Amikor a fiam kicsi volt, és egy ideig Korzikán éltünk, be akartam rakni egy óvodába. Nem ment, mert nem beszélte a nyelvet, de a hely érdekes volt. Sorra jöttek a korzikai szülők, mindenki korzikai nyelven beszélt, majd abban a pillanatban, szinte a mondat közepén, ahogy az óvoda kapuját átlépték, átváltottak francia államnyelvre. Az óvoda területén franciául beszéltek, majd mikor az utcára értek, automatikusan visszatértek a korzikaira. Ez nagy megfigyelés volt. Jelezte, hogy bizonyos viselkedésformákra az embereket be lehet idomítani. Ez az a kettős viselkedési mód, amihez kezdenek a magyarok visszatérni.
– Egy költő munkáját befolyásolja az online? Meg lehet kerülni az internetet a költészetben?
– Semmit sem lehet megkerülni, pedig néha rettenetes következményekkel jár. A lakás túlsó felébe száműztem összes gyönyörű adattáramat, szótáramat, lexikonomat. Mindenre a Google-t használom. Elhatároztam, hogy nem lesz így, mégis így lett. Lusta vagyok felállni és kikeresni valamit. Gondolkodási, megközelítési módomat is megváltoztatta az online. Ha nincs világháló, Pixel című könyvemet például biztosan egészen másképp írtam volna meg. A végső szerkezet, a történetek párhuzamossága, átjárhatósága hasonlít ahhoz, ahogy a képernyőn a különböző ablakok párhuzamosan nyitva vannak. Irodalmi befogadói stratégiáim nem változtak. Ragaszkodom a könyvhöz, nem tudok képernyőről verset olvasni.
– Ön viszont az online megjelenésével népszerűbb lett. A gyerekverseket nagyon szeretik. Korábban ilyen szövegeket nem lehetett volna közölni. Gyerekírónak lenni „kevésbé komoly” dolognak számított.
– Az ötvenes évek ebben nagy ugrást hozott, mert olyan, hallgatásra ítélt ragyogó szerzők foglalkoztak gyermek- és rádiós irodalommal, mint Tersánszky (Misi mókus) vagy Mándy. Tizenvalahány éve bejött a nagy boom. Kiváló szerzők apuka-, anyuka- vagy nagymamakorba értek. Soha nem írtam volna gyerekverset, ha a fiam nem inspirál.
– Ennyire átformálta az életét a gyerek?
– Nekem ez jutalomjáték volt. Amikor a fiam született, bizonyos értelemben újraéltem a gyerekkoromat, rá tudtam hangolódni egy gyerek szemszögére. Később, amikor a kislányomnak kezdtem írni, jöttek a mesék. Felszabadító olyan témákhoz nyúlni, amelyek közel sem szokványosak. Ilyen az Orrfújós mese, amelynek például két fika a hőse. Húsz évvel ezelőtt erre nem akadt volna kiadó, szuper, hogy a Móra bevállalta, és azóta megjelent lengyelül is, ahogyan a rákról szóló mesekönyvem is, ami, meg fog lepődni, szintén egy vicces, mégis komoly könyv.
– A szabadságnak ára van. Ahogy mondják, „az irodalom karizmája” kopott meg. Amit írunk, érdekes, de „nem annyira fontos”. Valaha egy jelentős költő felbukkanása kulturális sokk volt. Bizonyos költők olyan hatást váltottak ki, mint ma egy celeb vagy egy rocksztár.
– A küldetésesköltő-szerep, amit gyermekkorunkban láttunk, de kamaszként megmosolyogtuk, mára már nevetségesnek látszik. A nyolcvanas években egy percig sem gondoltuk, hogy a képviseleti költészet visszatér, és valaha még arról vitatkozunk, hogy a költő kinek a nevében beszél. Most, főként a rossz társadalmi közérzet okán egyre határozottabb hangot kapnak az úgynevezett politikus költők. Ismét elhangzanak olyasmik, hogy ki milyen réteget képvisel. Pedig már Petri hangsúlyozta, ő nem több mint egy költő foglalkozású személy. Civil ember, aki könyveket ír. És ironikus módon ő is vezéralakja lett egy adott politikai közösségnek, noha távol állt tőle a szerep.
– Amikor 21 évesen eldöntötte, hogy ezzel akar foglalkozni, merész döntésnek számított?
– Ilyesmit nem dönt el az ember. Soha nem akartam ez vagy az lenni. Egy fiatal felnőttben sokféle képesség munkál. A környezet segíti vagy ellene dolgozik, de ha erősen lüktet bennünk valami, akkor hosszú távon mindegy, hogy a szűkebb-tágabb környezet ezt támogatja vagy akadályozza. Mikor a fiatal Somlyó Györgyöt Somlyó Zoltán bevitte a Szép Szó szerkesztőségébe, József Attila azt mondta a fiatal Somlyónak: verset az írjon, akinek verset írni a legkönnyebb a világon. A legkönnyebbet természetesen nem úgy értette, hogy bármikor, bárhol össze tud dobni egy verset. Inkább úgy gondolta, ez az a tevékenység, ahol otthon van, a dolog minden nehézségével együtt. Minden mást, amivel foglalkoztam, kis tanulással el tudtam végezni. De az munka volt. Az írás több, ez az a terület, ahol leginkább otthon érzem magam. Ma is az a legboldogítóbb, ha leülhetek dolgozni. Még akkor is, ha hetekig nem haladok. A kerülőutak is az írás részei. Minden megírt és utólag kidobott részlet hozzátesz a szöveghez.
– Ön fizikai értelemben is ügyes. Jól rajzol, kenyérkeresetként ólomüveg-készítéssel foglalkozott. Egységesnek érzi az anyagi világot a szellemi teremtéssel?
– Amikor egyetemista voltam, mindig idegesített a kétbalkezes bölcsész típusa, aki szinte kérkedett ügyetlenségével. Sokan az intellektuális képesség bizonyítékának tartották, hogy nem tudnak felállítani egy létrát. Engem mindig érdekelt a dolgok „megcsinálás” része. Amikor a lakást újítottuk fel, minden részfolyamatnál jelen voltam. A végén létrejött egy rendszer, és jó tudni, hogy én is értem. De mára ebben is finomodott a véleményem. Nagyon sok barátom megrótt, fogadjam el, hogy vannak ügyetlen emberek.
– Most, hogy elolvastam a darabot, arra gondoltam: remek, de lehet-e ezt a szöveget hangzó anyagként működtetni? A romos dialógusok megállnak a színpadon?
– Ez a lényeg. Nem véletlen, hogy a drámafordításoknál a veszekedős jeleneteket otthon „lekiabáltam”. Mert egyáltalán nem biztos, hogy ami írásban veszekedés, kimondható-e indulattal a színpadon.
– Élvezet volt megírni ezt a szöveget?
– Minden percét élveztem. Rengeteg indulat volt bennem. Az előbb említette a Verset állva című, politikus szövegnek tartott tárcát. Ott is évekig vártam a megírással, akkora volt bennem a méreg. A szöveg, amely egyéni sérelemből születik, nem a jelenségről szól, nem tudja a tapasztalatot irodalommá desztillálni. Most is viszonylag későn jutottam el oda, hogy a drámát meg tudjam írni. Ebben is van indulat. De már nem az én személyes haragom.
