Toszkán szépség
Először is örvendeznék kicsit a Puskin mozi legújabb termén: egy emeleti kisterem ez, Mephistónak nevezték el – a Puskinban minden terem filmnevet visel, és hát itt a rövidség, lássuk be, erény –, hogy festene egy olyan teremnév a jegyre nyomtatva, mondjuk, hogy Ismeri a Szandi-Mandit? terem, vagy Sikerül-e hőseinknek megtalálniuk Afrikában titokzatosan eltűnt barátjukat terem? –, összesen tizenöt karosszék van benne, az egész olyan, mint egy házimozi, a nézők bejövetelkor köszönnek egymásnak, tologatják a székeket, elnézést, volna szíves egy kicsit balra, parancsol egy savanyúcukrot, amikor aztán megtelt a vetítő (ez is milyen), keresztülhatol a szobán egy komoly úr, kulccsal kinyit egy kis sufnit, ott matat valamit, majd magunkra hagy bennünket. És egyszer csak elkezdődik a film. A végén ugyanez, csak fordítva.
A sok rettenetes plázaélmény után komoly felüdülés az ilyesmi: fogok ide járni, annyit ígérhetek. Rétegmozi rétegfilmekkel. Elég vékony réteg, de a miénk.
Volt időm és terem (terem, értik, szójáték, nem is véletlenül) a körülményekről értekezni itt, mert a Toszkán szépségnek ferdített című film (La prima cosa bella, inkább nem is kommentálom) mindvégig hosszú ugyan, de egyéb módokon (katarziálisan például) nemigen viseli meg az embert. Paolo Virzi, a rendező igyekszik pedig, ahogy a torkán kifér, mindent, de mindent el akar mondani ifjúkoráról, mert ő is volt gyerek, ez kétségtelen, de ettől ez még egy széttartó, közhelyes opus lett – minden apró erénye ellenére.
Ha Virzi kiválaszt egy szálat (mondjuk a férj-feleség-második feleség – aki az első nővére – háromszöget), remek kamaradarabot rajzolhatott volna, ám ő sajnos az anya-fiú konfliktust szerette volna bemutatni, de a vérbő, izgalmas anya mellett csak egy enervált, búval és droggal bélelt fiúra futotta.
Viszont a film végi esküvői jelenet remek – és jó volt látni megint Stefania Sandrellit, még akkor is, ha a múló időre figyelmeztetett bennünket.
Nádas Sándor
