Törőcsik arca
„Én mindenkinek csak ajánlani tudom, öregedjen meg – mondja Törőcsik Mari Janisch Attila Hosszú alkony című filmjének elején. – Az öregember keveset eszik, keveset alszik, könnyű az álma, ott vannak az emlékei, és szabadon rendelkezik az idejével.”
Mosolyogva mondja, a bölcsek derűjével, egyszersmind gyermekien és mégis fanyarul, kesernyésen, öniróniával, ami mindig megjelenik az elfelhőződően fájdalmas, enyhén szarkasztikus Törőcsik-mosolyban. Máté Gábor úgy reagál erre a kijelentésre a filmben, hogy ő, mármint a Törőcsik alakította nő voltaképpen nem is öregedett meg, hanem egyszerűen úgy döntött, hogy megáll az időben, ami magára Törőcsikre is fölöttébb érvényes. Persze magát játssza a filmen, mondhatjuk nagy okosan, különösen a mából visszatekintve, amióta maga is, az életben is, mint a filmen, átevezett Kháron ladikján (a filmen Kháron autóbuszán) a „túlsó partra”, és vissza is jött onnan (elmondja majd egyszer, mit látott odaát?). De mégsem ettől az előre kikalkulálhatatlan párhuzamtól lett azonos a filmbeli nővel, és attól sem, hogy egy színész, egy akkora színész, mint Törőcsik, mindig azonos a szereppel, hanem mert a belső tartalmai nem engedik „hagyományosan” öregedni, a tapasztalatai, amelyek évről évre gyarapodnak (egyszer azt mondta, Júliát később jobban tudta volna eljátszani, amikor a belső tartalmai azonosak lettek vele), újra és újra feltöltik, mert nem konzerválja, hanem kíváncsiságával, érdeklődésével folytonosan frissíti, élénkíti őket. Így cserélődnek, akár hétévente a sejtek, az új belső élményekből kifejlődő impulzusok, és tartósítják az irigylendő vonásokkal elrendezett szép szellemi arculatot. Jobban, mint másoknál a ráncfelvarrás.
Törőcsik története az arcára van írva.
Legutóbb tavaly április 14-én találkoztunk, egy zalaegerszegi benzinkút vásárlóterében láttam kérdezősködni, én is útba tudtam volna igazítani, de nem állt meg, mint aki nem akar észrevenni, pedig azelőtt sosem fordult elő, hogy ha – nagy ritkán – összefutottunk, ne szólított volna meg, „ide figyeljen”, szokta mindig kezdeni, és rögtön mondja, amit fontosnak tart, valamilyen szakmai dolgot persze. Láthatóan sietett a benzinkútnál, talán késésben volt, vagy azt hitte, hogy rosszallanám, amiért és ahová úton van, pedig eszembe sem jutott, miért megy oda, csak pár nappal később derült ki.
Hiányzott, hogy megállítson, ha csak egy percre is, megszoktam, hogy van mondanivalója, az arcára van írva, hogy mondanivalója van színpadon is, filmen is, civilben is, ebben különbözik sok más színésztől, sugallja a gondolatokat, emlékszem, egy hosszú televíziós interjúban, amelyet egyszer készíthettem vele, megdöbbentett gondolkodásának öngyötrő mélysége (mondják, nemrég újra adásba adták), ott, a benzinkútnál pedig mintha függönyt húzott volna az arca elé, letörölte a gondolatait, ahogy ellépett mellettem. Habár az is lehet, hogy tényleg csak sietett.
Különben türelmes arc az övé. Alig rebben. Mimikája a szemére, a szája szögletére korlátozódik. Mélyen belülről indul el az impulzus, és mire kiül az arcára, már az egész lényét átjárta, elég egy apró izmot meghúzni, hogy hasson. Ül a buszon Janisch nagyszerű filmjében, egy kislány néz rá hátrafelé az üléstámla mögül, Törőcsik vonásai megenyhülnek, de mert a kislány arca szenvtelen, egy ellenséges „halotté”, róla is lehervad a mosoly. Az egész csak szájszöglet kérdése, elernyed, visszaszigorodik, ennyi. Észrevesz a ruhaujján egy pecsétet, szólna a sofőrnek, talán vizet kérne, de eszébe jut a sofőr gorombasága, a mozdulat megfagy, tekintete elborul. Később egy másik sofőrnek azt mondja, föl fogja jelenteni azt az előbbit, mire emez számon kéri tőle, megállítja a teherautót, fenyegetően visszakérdez. Törőcsik elhallgat, mereven néz előre, „nem csinál semmit” – mindig ez van nála, ez a semmit-nem-csinálás – végtelen idő telik el, „nem akarom a barátját följelenteni”, mondja végül, és ebbe a pár másodpercbe számvetés, keserűség, világnézet, teljes élettapasztalat sűrűsödik. A fél film az ő arcán játszódik le. Áttűnés a valóságból az álomba, átlebegés az aznapi realitásból a vizionált emlékekbe, „odaátra” – és vissza. Többszöri ébredés és visszazökkenés ugyanabba az apró, szürreális változásokkal elmozduló virtualitásba. Meggondolt és megélt élmények könyve ez a csodás arc. A titokra keresi a választ, bárha nem tud a végére járni, nem tudja kinyitni azt a régi medaliont, amely Janisch filmjében a rejtély szimbólumaként ismételten és emblematikusan föltűnik. Nincs más titok, mint amit az emberi tudat hordoz, sugallja Törőcsik arca.
A medalion egy pillanatra már föltűnt Janisch Attila – Törőcsik főszerepelte – főiskolai vizsgafilmjében, a Ziziben is.
Nézem ezt a huszonhat évvel ezelőtti filmet, Törőcsik tekintetében ugyanaz a mindenséget fürkésző kíváncsiság tükröződik. „Mikor fogok meghalni?” – kérdezi a tenyeréből jósoló Nyakó Julitól. „Jó kérdés” – így a lány. „Az egyetlen kérdés” – igazítja ki végtelen távlattal a hangjában. Hallgatnak. Aztán a film legvégén, egy álló autóban ülve a meredély szélén, megszólal: „Fantasztikus ez a nyugalom.” Csönd van. Néz ránk, a lehúzott ablakon át. A metafizikai örökkévalóság pillanata. De már jön egy teherautó az úton, nagy sebességgel...
Törőcsik Mari nyitja meg az idei magyar filmszemlét. Elképzelem a pillanatot. Hosszú, valódi pillanat lesz. Hány hasonlóra számíthatunk a filmekben?
