Több mint pantomim

– Sráckorában cselgáncsozott. Van bármilyen rokonvonás egykori sportága és a pantomim között?

– A cselgáncsban sincsenek külső eszközök; a támadó energiát igyekszünk visszafordítani a támadóra. Ám leginkább a versenyeket szerettem, a „szereplést”. A pantomimhez viszont azok a hatások vezettek el, amelyek középiskolásként értek az egyetemi klubokban. És moziban láthattam a Köllő Miklós A szarvassá változott fiú című produkciója alapján készült kisfilmet. Azt éreztem: ez több mint balett, több mint színészet, több mint pantomim. Megkerestem Köllőt, kezdtem tudatosan készülni a pályára.

– Mesélte egyszer, gyerekként hamis világban élt, ahol a szónak nem volt „igazi” jelentősége: mást mondtak, mást cselekedtek. Erre a hamisságra is válasz volt, hogy egy letisztult, egyedi gesztusrendszert alkalmazó műfaj mellett döntött?

– Fiatalon még nem volt bennem ennyi tudatosság. Bizonyos későbbi felismeréseim formálhatták színpadi látásmódomat. A pantomim pedig valóban erős eszköz a dolgok visszatükrözéséhez. Ugyanakkor a színpadon kívül inkább szeretem eljátszani a hülyét. Nemcsak azért, mert apolitikus vagyok, hanem mert így lehet hülyére venni azokat, akiket komolyan venni képtelenség.

– Kettős beszédű politikusokat?

– Mindig is kerülnek pozícióba a politika utasítására olyanok, akik nem értenek semmihez. Másokkal dolgoztatnak, nem lehet őket tisztelni.

– Munkáiban rendre téma az ember hajlama a bűnre, késztetése a rombolásra. Utóbbi kapcsán fejtegette: az a haláltól való félelemből fakad, vagyis szorongásból. A patológiai megközelítés nem súlytalanítja a morális felelősséget?

– A bűnre való hajlam hozzátartozik az ember természetrajzához, az evolúció is alakította. Gondoljunk csak arra, miként lesz adott lehetőségek között falánkká az, akinek sokáig gond volt az élelem megszerzése. Ám ettől még az egyénen múlik, mennyire képes lenyesegetni a szocializációs környezet miatt rárakódott felesleget. Van, akit a bőség lehetősége sem tesz mohóvá.

– Corpus nevű társulata 1978-ban alakult. Tagjai között volt például Nagy József, a Trafó jelenlegi igazgatója. Vagy Merényi Márta pszichoanalitikus, mozgásterapeuta. Említhető Kovács Ágnes, aki ma a SZKÉNÉ művészeti titkára. A csapat működése alatt olyan legendás előadások születtek, mint a VIII. Henrik hat felesége vagy a Mario és a varázsló. Máig homály fedi, miért szűnt meg nyolc év után a Corpus.

– Akkor nevezték ki Jancsó Miklóst a kecskeméti Katona József Színház élére, ahol lehetőséget adott Malgot Istvánnak egy kísérleti mozgásszínház megindítására. Malgot hadsereg nélküli tábornokként szerződtette Kecskemétre a társulatom tagjait. Pironkodtak ugyan, de nem ment nehezen az átállás. Alternatív csapat vezetőjeként nem tudtam nekik valódi egzisztenciát biztosítani. Ugyanakkor tény: művészeti vezetőként sem éreztem magam mindenhatónak, s nagy önállóságra neveltem a környezetemet. De hát – Dosztojevszkijjel – az ember kétlábú, hálátlan lény. Én azért szeretettel emlékszem a Corpus-korszakra, és a társulat egyes tagjaival maradt a barátság.

– A Corpus megszűnése után sokat lépett fel, és tanított Nyugaton is. Például Franciaországban, Belgiumban, Ausztriában, Németországban. Hol figyeltek fel önre, és miként kapott lehetőséget a vasfüggönyön túli működésre?

– A nyolcvanas évek elején az Interkoncert közvetítésével jutottam ki a kölni Gaukler Fesztiválra, a „csepűrágók” rangos eseményére. Ott esett meg: Maximilian Decroux – szellemi mesterem, Étienne Decroux fia – valamiért indiszponált lett saját produkciója közben, és lejött a színpadról. Már ő sem volt fiatal akkor. Telt ház várakozott, és én voltam olyan bátor, hogy felajánljam: folytatom helyette a produkciót. Az akkoriban Marcell Marceau-nál tanuló – Maximilian Decroux-nál is gyakorlatozó – Nagy Józsefnek köszönhetően ismertem az etűdjeit. A gesztusom és a produkcióm is sikert aratott. A sajtó is nagy sztoriként tálalta, külön értékelve, hogy Maximilian védelmében elmondtam: műfajunk kortalan, de előadója elérhet egy olyan pontra, amikor számára már nem mindig kerek a világ. Az epizód utat nyitott előttem a tágasabb világ felé. Az Interkoncert pedig engedte, hiszen szép százalékot kaptak a külhoni gázsijaimból.

– Honi mestere, Köllő Miklós már saját csapata, a Dominó hatvanas évekbeli megalapítása idején arról beszélt: műfajára külhonban nagyobb a nyitottság. Ön minapi interjúban idézte Köllő egy mostanában tett észrevételét: a pantomim itthon lényegében Csipkerózsika-álmot alszik. Az ön féléves pantomimmaratonja segítheti az ébredést?

– A gondok mély gyökerűek. A nyolcvanas években volt rá kísérlet, hogy a pantomim művelői külön szekciót alakítsanak egy szakmai társaságon belül. Már azon vita volt: a színházi vagy a táncművészeti szövetségen belül történjen a szerveződés. Végül a színházira esett a választás, de a FÉSZEK Klubban megtartott alakuló ülésen a jelenlevők – szakmai, ízlésbeli, esztétikai, emberi nézeteltérések okán – távolabb kerültek egymástól, mint addig voltak. Azóta sincs önálló szakmai szervezetünk, pedig ennek híján a műfaj technikai alapjait sem lehet elismertetni. Azok nélkül viszont nincs hivatalos szakma. Egybemosódhat a műkedvelő szórakoztatás a legnívósabb produkciókkal.

– Sosem gondolt arra: végleg külföldön marad?

– De. Csakhogy egyrészt álmomban egyszer átéltem a honvágyat, nagyon fájdalmas volt. Másrészt azt gondoltam: ha itthon elérem a célomat, akkor bárhová elmehetek vendégnek.

– Célba ért?

– Talpon maradtam, ami a magam értékrendje szerint cél volt. Ma, a digitális, képcentrikus világ – amely direkt információival bénítja a képzeletet – nem kedvez a színházi műfajoknak. Persze azt is látni, hogy azért a teátrumi világban is vannak, akik a hatalom kiszolgálóiként rengeteg lehetőséget kapnak.

– Kopik is a tehetségük.

– A tehetség nem kopik, legfeljebb hullámzik. A hitelesség más kérdés. Hajdani KISZ-táborok rendszeres előadójaként pontosan látom, milyen sokan landoltak az akkori korszak „buzgalmárai” közül a Fidesz vagy akár az egykori SZDSZ, de mindenféle más pártok környékén is. Márpedig zászlóváltások mellett a művész nem tarthat hitelesen tükröt a világnak.

– Mások váltásai elkedvetlenítik?

– Másként működöm. A pantomim érzelmesebb, költőibb iskoláját követve nemigen készítettem kacagtató darabokat, de most jutottam el oda, hogy színre vigyek egy mosolyra késztető Don Quijote-figurát. A zászlóváltások kapcsán persze úgysem lehet überelni azt, amit Brecht írt a Kurázsi mamában. Kedvenc jelenetemben a prosti izgatottan púderezi magát, szaladgál le-fel a tűsarkújában, és felhevülve kiáltozza: „Jönnek a katolikusok, jönnek a katolikusok!”