Téglák a Szeren
Emlékszem, milyen képtelen dolognak tartottam, amikor első munkahelyemen jóindulatúan figyelmeztettek, ne beszéljek összevissza meggondolatlan dolgokat, mert szavaimat a vállalati besúgó jelenteni fogja az elhárításnak. Elképzelhetetlen, hogy ez a szegény ország ilyemire pénzt pocsékoljon, gondoltam akkor. Hogy minden cégnél, üzemnél, hivatalnál és üzletnél tartson valakit, aki besúgja a többieket – egy ekkora apparátus mozgatása milliárdokba kerül, és semmi értelme sincs. Ha az ország vezetői tudni akarják, milyen a hangulat az országban, sétáljanak végig a Váci úton, vagy üljenek be egy kocsmába. Mindenki jobban járna.
Azóta már tudom, alaposan melléfogtam ezzel is. Sőt, már azt is tudom, hogy nem egy, hanem több ügynök jelentett rólam is, és tartótisztek hada értékelte teljesen érdektelen szavaimat. Mások dossziékat nyitottak, fedőneveket vettek fel, konspiráltak és jelentettek. Tombolt az állami paranoia.
Ennek a paranoiának szélsőséges esetét dolgozza fel dokumentumokra támaszkodva Kasza László, bemutatva, milyen módszerekkel figyeltette a Szabad Európa Rádió munkatársait a magyar elhárítás. Megtudhatjuk, mennyi pénz, mennyi energia ment el arra, hogy olyan információkhoz jussanak, amelyeket akár a rádió hallgatásával is megtudhattak volna. Hogy mennyi zsarolás, hízelgés, dezinformáció és gátlástalanság halmozódott fel itt, voltaképpen értelmetlenül: itthonról küldött ügynökök és ottani beszervezettek hámozták évtizedekig a virtuális mogyorót, mint mókusok az angolkertben: és közben gerincek roppantak, egzisztenciák mentek tönkre, és dollármilliók folytak el.
Megrázó, szomorú, tragikomikus könyv a Kasza Lászlóé – pontosan megmutatja, hová vezet a mégoly puha diktatúra „önvédelme”. Pedig ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen a vonatkozó dokumentumok többsége ma még kutathatatlan.
Mit mondjak, nekem ennyi is elég volt.
