Tapintatos

Értékes portéka került asztalra, pultra, könyvespolcra. Szerzője a Nobel-díjas „kanadai Csehov”, az utolérhetetlen hangulatmíves, az emlékezés és részvét mestere, Alice Munro.

Novelláiban nem szab olyan groteszk, ormótlan óriásokat, mint Miska huszár a pákozdi fenyéren, vagy amekkora a félliterköpő, füligrepedt szájú Turi Dani Karinthy Sárarany karikatúrájában. Munro főleg a női lelkek kurátora: azokat babrálja. Történetei puhák, szétfoszlók, lebegők, a vágyakról és a vétkekről, az elhalt szenvedélyekről szólnak. Hősei nem elpusztulnak, hanem gyakran csak egyszerűen eltűnnek, mintha ott sem lettek volna. (De ez nem igaz, hiszen már bele vannak foglalva egy mementóértékű elbeszélésbe.)

Munrót nem vonzza semmi drasztikus. Nála nincs balta és öregasszony. Raszkolnyikov nem az ő hőse. Itt a tragédiák is tapintatosak, a függöny mögött történnek. Sokkal érdekesebbek és gyümölcsözőbbek számára a rejtett kapcsolatok, a titkos összefüggések, az esetlegesség és az idegenség terhe, a céltalanság súlya.

Nem bíbelődik fölösleges szavakkal. Egy házasság története nála hat sor. „Hamarosan összeházasodtak.” „Nemsokára el is váltak”. Semmi érzelgősség, semmi melodráma, csak a kopogó „ennyi volt”.

A női szempontú világértékelés szerint „a szépség épp úgy megbélyegzi az embert, mint mondjuk a bicegés vagy a dadogás”, mert magányra ítéli. A sorsok nem tudnak kikerekedni. „Minden csak törmelék”, s „a gonoszok boldogulnak” – véli szomorkás összefoglalóként.

Ebben a csalódásrengetegben vigasztalja a táj: a vörösfenyő, éger, nyír, juhar színe, a közvetlen környezetében a barackszínű zsorzsettből, smaragdzöld moaréból készült ruhák, a piknikkosárban az ezüstkulacs látványa, a tárgyi világ otthonossága, gazdagsága, meghittsége. Szépsége.

(Alice Munro: Ifjúkori barátnőm. Tíz történet. Fordította: Rakovszky Zsuzsa. Park Kiadó.)