Talált tárgyak korosztálya
Valamikor (úgy harminc évvel ezelőtt) hetente bejártam az Akácfa utcába, hátha valaki leadja ott elvesztett (tkp. ellopott, de jobban szerettem így mondani) válltáskámat. Egy végtelenül kedves, idős úr vezette akkoriban a talált tárgyak osztályát, minden alkalommal szeretettel figyelmeztetett, hogy a remény hal meg utoljára, nézzek be talán a jövő héten is, bár a tarisznyában lévő készpénz fellelésére, mint mondotta, már nem igazán van remény; aztán elbeszélgettünk az élet napos és árnyékos oldalairól.
A táska persze nem lett meg, de így némi képet kaphattam arról, mi mindent hagynak el az emberek a közlekedési járműveken. (A kedvencem egy hatalmas kitömött bagoly volt.)
Ez a régi emlék jutott eszembe, amikor beléptem a Deák téri Földalatti Múzeumba, ahol – a millenniumi vasutat bemutató állandó kiállítás mellett – mostanában egy időszaki tárlat is nyílt, a járműveken talált tárgyak gyűjteményéből. Van ott minden, könyvek és esernyők, sapkák, sálak (egy igazi DVTK-sál is) és kalapok, mobiltelefonok hegyekben, szúró-vágó és szeletelőszerszámok (szamurájkard is, hogy mást ne mondjak) és végül, de korántsem utolsósorban, egy valódi gerincmerevítő. (Nyilván kiment a divatból.)
A legnagyobb tanulsággal persze a bevételi könyv szolgál, iktatószámmal, a találási idő, üzemegység, viszonylat feltüntetésével, a tárgy leírásával és a megjegyzéssel. Utóbbi rovatban előfordul időnként afféle bejegyzés, hogy a mondott tárgyat visszajuttatták a tulajdonosának, de leggyakrabban mégis csak ez olvasható: megsemmisítve.
Rendnek kell lenni.
