Tégy egy lépést magadért! – Tábor István ötvennégy évesen megvakult, ma, 12 évvel később vezető coach
Fagyos, hideg tél van, korán esteledik, a Költő utcai lakásban lassan mindent elfed a sötét. De a házigazda, Tábor István otthonosan mozog a sötétben. Amint feláll a fotelből, Pakli, a vakvezető kutyája „szolgálatba helyezi magát”: árnyékként követi a gazdáját mindenhová. Szemmel tartja őt, hiszen az a dolga, hogy helyette is lásson. „Kiskutyám!” – simogatja meg a férfi a termetes eb fejét, s Pakli, a labrador-uszkár keverék, hálásan simul hozzá.
Tábor István ötvennégy éves volt, sikeres üzletember, pályája csúcsán, amikor egy agyműtét következtében elveszítette a látását. Tizenkét éve már ennek. Sokan azt hitték akkor, ilyen traumából sosem fog talpra állni. István azóta vezető coach lett, hazai és nemzetközi cégek menedzsmentjeivel működik együtt, emellett munkatársaival saját, csoportos tréninget dolgoztak ki a rezíliencia – lelki ellenálló képesség – fejlesztésére. István úgy véli, minden krízis egyben lehetőség is a változásra.
– Ilyenkor úgy érezzük, mintha egy sötét barlangban lennénk. Pedig mindig van kiút, új célok felé lehet indulni. Súlyos veszteségekkel is lehet teljes életet élni.
Tábor István története erre az élő példa. Egy szovjet egyetemi városban, Kazányban született 1953-ban. Szülei magyar egyetemisták voltak, szegény családból származó tehetséges fiatalok, akik a Nagy Testvér hazájában tanulhattak tovább. István édesapja testnevelés szakos volt, édesanyja földrajz–orosz szakos. Az utolsó évfolyamot kezdték, amikor megszületett a fiuk. Nem vihették be őt a kollégiumba, az édesanya az órák közti szünetekben szaladt a fiához a csecsemőotthonba. Aztán hazahozták őt Magyarországra, Istvánt a nagymamái gondozták, amíg a szülei kint befejezték az egyetemet. Mindez akár törést is okozhatott volna a kisgyerek lelkében, ám a családi védőháló biztonsága átsegítette őt a nehézségeken. Miután a szülei is hazaköltöztek, Budapesten éltek tovább, született még egy fiuk. István már gyerekkorában sikeres volt: jól tanult, élsportoló lett. Apjával járt szertornázni, öccsével együtt kezdtek vívni.
– Egyéniben ifjúsági Budapest-bajnok lettem, a kardcsapatunkkal országos bajnokságot nyertünk. Az öcsém profi vívómester lett, később kiment Spanyolországba. Abszolút versenyszellemben nevelt minket az apánk, arra tanított, hogy nekünk mindig mindenben a legjobbnak kell lennünk, ki kell állnunk önmagunkért.
Istvánt elsőre felvették a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki szakára, s a diplomája után, 1977-ben műszaki doktorátust szerzett. Hazai nagyvállalatoknál lett sales manager, a rendszerváltás után pedig a versenyszférában is bizonyított. Kinevezték egy amerikai multicég hazai leányvállalatának igazgatójává. Nyomdafestékeket forgalmaztak. Tizennyolc évig irányította a céget: piacvezetőkké váltak itthon, terjeszkedtek Romániában is. A férfi közben megnősült, elvált, új társra talált: három gyereke született. Úgy tűnt, sikeresebb már nem is lehetne az élete.
Ötven felé járt már, mikor észrevette, hogy a bal szemével gyengébben lát. Eleinte nem törődött vele, aztán mégis felkeresett egy szemspecialistát. Az orvos a retináját vizsgálgatta, de nem talált elváltozást, majd makuladegenerációra gyanakodott. Évekig járt hozzá István, ám a látása tovább romlott. Aztán az egyik konferencián nekiment az ajtónak: a bal szemére akkorra már semmit sem látott. A szemésznek hat év után eszébe jutott, hogy csináljanak egy agyi CT-t. Az eredménye megdöbbentő volt, amit sajnos az MRI is megerősített: majdnem tojásnyi nagyságú agydaganatot mutatott ki, amely nyomta a látóideget. Amikor az agysebész meglátta a felvételt, közölte Istvánnal: ezt azonnal műteni kell, mert lehet, hogy egy hónap múlva már késő lesz. A sürgős, életmentő műtét előtt aláíratták vele, hogy vállalja az operáció kockázatait: bénulás, kóma, megvakulás, halál. Több mint nyolc órán át tartott a beavatkozás: a daganatot eltávolították, és a páciens életben maradt. De amikor Tábor István az altatásból felébredt, már egyik szemére sem látott. És amikor az állapota másnap sem változott, az orvosok elmondták neki: a műtét közbeni oxigénhiány miatt látóideg-sorvadása lett. Megvakult, 99 százalék, hogy véglegesen. „Tudják milyen sokat számít egy százalék esély?” – felelte a beteg.
– Nem estem kétségbe – folytatja István. – Biztos voltam benne, hogy fogok én még látni. De addig sem adhatom fel. Volt egy cégem, amit vinnem kellett tovább, a legkisebb lányom akkor volt 13 éves. Nem akartam, hogy a gyerekeim úgy nézzenek rám, mint egy szerencsétlen nyomorultra. Sosem tudtam azzal azonosulni, hogy vak vagyok, legfeljebb nem látok – egyelőre. De attól még ugyanaz az ember maradtam, mint aki voltam.
Amikor a műtét után István kijelentette, hogy hamarosan újra fog síelni, az orvosok ijedten néztek össze: talán nagyobb a baj, mint hitték? Pedig a betegük tudta, mit beszél. A következő év tavaszán családjával visszatértek kedvenc dél-tiroli sípályájukra, és István ugyanazon a piros pályán csúszott le, mint korábban. Szerinte a vaksíelés nem is olyan nehéz: kell hozzá egy adóvevő és egy fejhallgató, amin hallgatja a mögötte síelő edző utasításait. István úgy érzi, a felépülésében sokat segített a versenysportolói múltja is: vívóként megtanulta, hogy az utolsó pillanatig kell küzdeni, akkor is, ha csakis magára számíthat. Ráadásul ő nem maradt egyedül a bajban: szerettei védőhálóját, felnőtt fejjel, újra átélhette.
Rehabilitációja majd egy évig tartott: az öltözködéstől a közlekedésig mindent újra kellett tanulnia. A legnehezebb az volt, hogy miként használja vakon a számítógépet, de speciális felolvasó programokkal ma már gond nélkül e-mailezik, prezentációkat ír.
– Amikor még láttam, két-három ujjal pötyögtem a klaviatúrán, most tíz ujjal már sokkal gyorsabb vagyok.
Tábor Istvánnak volt ideje arra is, hogy átgondolja az életét: mit ronthatott el, hogyan jutott el odáig, hogy ötvennégy évesen megvakult? Ha a daganatot előbb diagnosztizálják, valószínűleg megmenthették volna a látását. Elmehetett volna másik orvoshoz is, törődhetett volna jobban magával.
– Végletekig túlhajszolt, teljesítménycentrikus életet éltem. Mindenkinek meg akartam felelni, a családomtól a munkahelyemig. Vezetőként igyekeztem minél többet dolgozni, minél jobban teljesíteni. A cégben mindent én akartam kézben tartani, és a szükségesnél több felelősséget vállaltam magamra, ahelyett hogy inkább a munkatársaimat delegáltam volna. Évente öt nap szabadságra mentem el, akkor is folyton az ügyfelekkel és kollégákkal tárgyaltam telefonon. A tizennyolc év alatt sosem tudtam egy hétig együtt pihenni a családommal, és erre rá is ment a magánéletem. Elváltam. Gyűltek a problémák a cégnél is, többen kiléptek. Lehet, hogy a felszínen sikeresnek tűntem, valójában életközépi válság mélyére zuhantam. De ha az ember ott ül vakon egy kórházi ágyon, fel kell tennie magának a kérdést: megért ez ennyi áldozatot?
István még öt évig vezette a cégét, és ez lett igazgatása legsikeresebb időszaka. Bizonyítani akarta, hogy ugyanolyan jó szakember, mint volt. Ha régi ügyfelekkel találkozott, a kezdeti zavart légkört humorral oldotta, és a szakmai kérdések tárgyalása közben mindenki megfeledkezett arról, hogy az igazgató egyébként vak.
– Eltüntettem a fogyatékosságomat – fogalmazza István –, és talán jobb vezető lettem. Például hatékonyabban tudtam kiválasztani a kollégáimat. Azelőtt sokszor rosszul döntöttem, és a munkatársak 15-20 százaléka rövid időn belül kilépett tőlünk. Vakon a felvételi interjúknál már nem a külső dolgok befolyásoltak, sokkal jobban tudtam arra figyelni, hogy milyen ember a másik, hogyan fejezi ki magát. Sokszor egy kézszorítás többet mond el ezer szónál. Sokkal személyesebb kapcsolatba kerültem a munkatársaimmal.
István sosem tudta elképzelni, hogy a cégvezetésen kívül mással is foglalkozzon. De nyugdíj felé már új jövőt tervezett. A segítő foglalkozást választotta: hatvanon túl pályát módosított, újra iskolapadba ült, és felsőfokú coach képesítést szerzett. Igazgatói tapasztalatait business coachként kamatoztatja. Kolléganőjével Tree Vision néven új egyéni és csoportos önismeretfejlesztő módszert dolgoztak ki, amely az üzleti életen kívül a life coachingban, az életvezetésben is sikeresen használható. István szerint sokan azért akadnak el az életükben, mert nem ismerik a valódi motivációjukat, nem használják ki a belső erőforrásaikat, pedig jóval többre lennének képesek, mint hiszik.
– A kríziseken azért nem tudnak túllépni, mert ugyanazokat a rossz utakat akarják folytatni, amelyek a kudarchoz vezettek. Einstein azt mondta: egy problémát nem lehet ugyanazzal a módszerrel megoldani, amellyel azt létrehoztuk. Mindannyiunk élete tele van krízisekkel, ezt nem lehet megúszni. Erik Erikson, a híres német pszichoanalitikus szerint gyerekkorunktól az időskorig minden életszakasznak megvan a maga krízise. A lelki fejlődésünk attól függ, hogy képesek vagyunk-e ezekkel szembenézni, megoldani, vagy úgy teszünk, mintha a gondok nem is léteznének. Én sok szempontból szerencsés vagyok, mert az átlagnál jobban kerestem, és a gyerekeimre mindig számíthatok. Mégis azt gondolom, a legrosszabb körülmények között is van az egyénnek felelőssége a saját életéért. Van esélye változtatni. Tégy egy lépést magadért, és az Isten vagy a sors hozzátesz még kettőt. De ha egyetlen lépést sem teszel, semmi sem fog változni.
István magánéleti válságai is rendeződtek: két éve boldog párkapcsolatban él. És most már vele van Pakli kutya is, akitől elsősorban azt tanulta meg, hogy bizalom nélkül sehová nem juthatunk el. A hű vakvezető cimbora rengeteget segít a gazdájának, hogy szabadabbnak érezhesse magát és önállóban közlekedjen. A látó életéből Istvánnak talán az autonómia hiányzik a legjobban. Jó lenne olykor beülni egy autóba, és hajtani, menni, amerre lát. De az emberi agy csodásan képes kompenzálni a vakságot, a sötétséget ugyanis csak ébren kell elviselni. István álmai színesebbek, mint valaha, a legapróbb részleteket is élesen látja. Múltkor például repült álmában, felülről látta a hegyeket, a lombos fák zöldjét és az út fehér kavicsain robogó hintót.
– Az emberi kapcsolatok mindig is fontosak voltak nekem, de a látásvesztésem után még inkább azok lettek. Amíg egy multit vezettem, két-háromszáz név volt a telefonregiszteremben, most majdnem háromezer. Persze nem a mennyiség fontos, de ez is jelzi, mennyivel nyitottabbá váltam. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ha összehasonlítom, milyen voltam a látásvesztésem előtt és most, azt kell mondanom: sokkal teljesebb életet élek.
Azért van még valami, ami nagyon hiányzik Tábor Istvánnak: szeretné a gyerekei arcát még egyszer látni. A már felnőtt arcvonásaikat. Nemrég felvette a kapcsolatot Roska Botond – a Svájcban élő világhírű magyar szemész professzor – csapatával, akik a látásvisszaállító őssejtes génterápiákon dolgoznak.
– Elküldtem nekik az összes leletemet, és azt válaszolták: jelenleg a retinával foglalkoznak, de utána elkezdik a látóideg sorvadásával kapcsolatos kutatásokat is.
István számára ez jelenthetné az egy százalék esélyt, hogy újra lásson. És ennyi elég az élethez.
