Szoknyában
Esettanulmányok kegyes és kegyetlen nőkről, sztárokról, arisztokratákról és megesett cselédlányokról, írónőkről, akik úri férjet tudtak a hátuk mögött, színésznőkről, akik gondosan kiíratták a színlapra a férjezett nevüket is, hátha így rövidebb árnyék jár a nyomukban.
A nagyvárosiasodó Budapesten új tempót, más nyelvet, új etikettet kellett tanulnia mindenkinek. Az úrinő kézimunkázott, levelezett, esetleg festegetett, írogatott (a dilettantizmus bájával), de legfőképp házasságra törekedett. (Tiszta udvar, rendes ház.) Gyerekeit odaadóan nevelte, olvasmányaiból piros ceruzával irtotta a nem nekik való kifejezéseket (nászágy, fattyú stb.), ezeket elolvasniuk sem volt szabad az ivadékoknak.
Az úri középosztálybeli asszony takarékos volt, puritán asztallal. (Hogy mit viselünk, az látszik, hogy mit ettünk, az nem – emelték életbölcsességgé a „fenn az ernyő, nincsen kas” máig fertőző képmutatását.) Akadt példa, persze, a vastag konyhára is, amikor a főzelékek közé sorolták a töltött káposztát... De a recepteket sokszor nőimitátorok írták, férfiak, haspókok.
Ezzel együtt a világ haladt. A lányok is járhattak iskolába, egyetemre, bár úgy vélték: a „fanosodó” lányok butábbak a fiúknál. Ám belépnek az első diplomások, az első orvosnőink. (Igaz, a kortársak szerint ők „el is búcsúztak a szeméremtől”.)
A „művelt háziasszonyok” ideálgubójából néhány évtized alatt modern feminista lepkék keltek ki, s okoztak nem csillapuló feltűnést. Megjelent a színésznő mint látványosság, közkeletűvé vált a gúnyos jelző, a „kékharisnya”, és láthatták az első szoknyás magyar polihisztort, a nagyszerű Dienes Valériát.
Az esetleírások érdekesek, de a források szűkössége miatt néhol epizodikusnak és anekdotikusnak érezzük a körképet.
(Szécsi Noémi, Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete, 1860–1914. Európa Kiadó.)
