Sziszüphosz sziklája

Kézben, ölben tartani lehetetlen, ágyban sem lehet lapozgatni, ha másért nem, mert nyugtalan álmaink lehetnek tőle. Asztal kell hozzá, sőt, olvasópult; olyasféle, amilyen mellett a kódexmásolók ácsorogtak, vagy ahogyan Hemingway írt. Nem tudom, akad-e olvasó – néhány becsületes recenzenst leszámítva –, aki végigolvassa az egészet. Miért is tenné? Aki megveszi, vagy a kezébe jut, elsőként magát keresi a névmutatóban. Még ha nem volt ügynök, akkor is. Aztán az ismerősök jönnek, mai barátok, régi kapcsolatok, szeretők és házastársak, kollégák. Hátha ők?

Előbb-utóbb elunja az ember, ha az elején kezdi. Ennyi ocsmányságot nem lehet lineárisan, időrendben követni. Nem is kell, nem arról van szó, kiderül-e Jean Valjean fegyencmúltja. Az előadás – azaz az olvasás – folytatólagos. Bárhol el lehet kezdeni, bárhol félbehagyni. Aztán úgyis végigszánt az ember az egészen. A kíváncsiság nagyobb erő az undornál; egy közlekedési baleset áldozatait is meg szokták bámulni. Persze jóval nagyobb horderejű eseményekről van itt szó, mint arról, hogyan nyúlt ki, akin átgázoltak. És a jelentgetők jórészt áldozatok: rajtuk is átgázolt az a politikai rendszer.

Első undorunk után a lábjegyzetekhez fordulunk. Elő a nagyítót, és nézzük a tényeket, csakis a tényeket. Szőnyei jegyzetei szinte hibátlanok (egypár lapszust leltem csak: Berkes Erzsébet, Bratka László, Lisziák Elek már nincs az élők sorában). A lapalji adatok valóságos lexikonját képezik a Kádár-kori irodalmi élet szereplőinek. Az adatoló szerző halálosan tárgyilagos, még véletlenül sem csúszik szubjektivitásba a kis életrajzok szövegezése során. Őrzi hidegvérét, pontosságát. Szegény Szőnyeinek folyton magyarázkodnia kell a névazonosságok miatt: hogy ki kivel nem azonos. Ha csak a lapalji gondos jegyzeteket olvassuk, megnyugszunk, visszamehetünk a főszövegbe, és tanulmányozhatjuk a betűtípussal gondosan elkülönített, olykor buta, legtöbbször aljas, néha kérkedő ügynöki jelentéseket.

Martinovics Ignác szászvári apát több mint két évszázaddal korábban írogatott jelentéseket még saját elvbarátairól is. Azt hitte, ha jó útra tereli a Habsburg-adminisztrációt, lendíthet az ország helyzetén. De az ő fejét is leütötték a Generális kaszálón. Nem tudom, akadt-e oly naiv a „hazafias” alapon beszervezettek között, aki abba az illúzióba hazudta magát, hogy jelentéseivel segít az országán. Fejek ugyan nem hullottak porba, de azzal sem áltathatja magát senki, hogy évszázadok múltán majd utcanév őrzi az emlékét.

Ha felütjük Luzsnyánszky külön kötetben kiadott ügynöki szövegeit, és elolvassuk a Latinovitsról írottakat, hasonló munkamódszerrel találkozhatunk. A jelentő nem feljelent, csak bejelent; magyaráz a hatalomnak, miért taposta meg a színészkirály a valóban harmat gyönge szovjet dramolett szövegkönyvét. Az persze vaskos illúzió, terméketlen önáltatás, hogy evvel az átlátszó gesztussal segíteni lehetne a hatalomnak, még inkább öncsalás, hogy meg lehetne óvni az önveszélyes alkatú lázongókat a szervek retorziójától.

Szőnyei ügynökei, az irodalmi élet jelentgetői nem látszanak ilyen okosnak, főként nem oly jó a stílusuk, mint Luzsnyánszkynak volt. Elképesztő viszont, hogy mily vaskos ügynöki életművek rejtőznek a halovány sárga, selymes tapintású lapokon. (Mintha a kiadó kárpótolni akarna minket: a múlt szennyesét elegáns kivitelben adja a kezünkbe.)

A listavezető valószínűleg néhai Kristó Nagy István. Életműve enélkül is terjedelmes, de a jelentéseiből is kitelne egy normál méretű könyv. Mennyiségi ezüstérmes Antal Gábor lehetne, akit annak idején, a régi Magyar Nemzet szerkesztőségében még csak kellemetlen szivarszaga miatt utáltak a szobatársnői. Ha olvasták volna, miket írt össze! 1960-ban Ottlik Gézáról például olyasmit, hogy „világnézetében sokat fejlődött”. Helye lenne a jelképes dobogón Nagy Péternek, a tudományegyetemi világirodalom tanszék egykori vezetőjének, aki úgyszintén összeirkált egy kötetkére valót.

De a keserű poharat igazából azok töltik tele, akiket jól ismerhettem, akikkel korábban napi kapcsolatban álltam, akikről nem hittem volna... Mit is? Hát azt, hogy magányukban nem a regényüket körmölik. A végzős művészettörténész-hallgató kis magnóval veszi föl az Egyetemi Színpadon Latinovits szavalatát; neki köszönhető, hogy a monumentális Kassák-opusz (A ló meghal, a madarak kirepülnek) ma is meghallgatható. Meg a belügynek, amely ellátta az illető ügynöklányt – nem épp ezért – korszerű technikával. A szabadúszó író, aki sakkozás közben zsebórája fedelét pattintja föl az FMK-ban, hogy ne kerüljön időzavarba, s idejében papírra vethesse majd aznapi jelentenivalóját. A filmgyári kolléga, aki egy díszbemutatóra várakozva stúdióvezető főnökömről faggat a Puskin mozi erkélyén. A Madách-kutató, akinek kötetét szerkesztettem, tán rólam is írna, ha még olyan időket élnénk. A kisebbségi születésű, erős tehetségű filmrendező, akinek írót közvetítek a New York kávéházban, aki szintén aláírta a beszervező papirost.

A salommal köszönő filozófia szakos, aki a jelentéseit talán nem így kezdte; tartótisztje tán meg sem értette volna. A bársonyos baritonú bemondó, akivel együtt ültem a hajnali zenés műsor mikrofonja előtt. Ők az én ügynökeim. Írhattak volna rólam is – nem tették. Gyanús vagyok magamnak.

Azokról is meg kellene emlékezni, akikről végig azt gondoltam, hogy bizony nemcsak esszéket írnak, folyóiratot szerkesztenek. Most meg kéne követnem őket – de jelentések sokasága került iratmegsemmisítőbe.

A hatalom nem kímélte az övéit sem. Mindenki gyanús volt. A baloldaliak még inkább. Terítékre került Lukács György elvtárs, őt is megfigyelték – egészen közelről. Gépírónő mindenese írta róla a jelentéseket. Érdemes eltűnődni azon, vajon tudott-e erről; észrevette-e valamiből, hogy jelentenek róla. Valószínűtlen, hogy aki a szovjet emigrációban különb eseményeket is átvészelt, ne sejtette volna. Mit gondolhatott, amikor rájött? Legyintett magában? Vagy befelé somolygott, és profi konspirálóként ügynökével „üzent” a pártjának, amely hol ki-, hol visszazárta soraiba.

Imre Katalin külön történet, sorsa valóságos regény. Nyerges András meg is írta őt Tévelygések kora című kulcsregényében. Az irodalmi elvtársnő arról lett nevezetes, hogy a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásának napján, mintegy tiltakozásul, öngyilkos lett. Állandóan balról kritizálta a fennálló rendet, a rendszerváltás számára felért egy osztályárulással.

A belügyérek hathatós megfigyelési munkáját egy fotó szemlélteti az első kötet belső tábláján.

Ám a legkacifántosabb, egyúttal legképtelenebbnek hangzó sztori Nagy Sándoré, aki 1952-ben Sztálin-díjat kapott (korábban Baumgartent és Kossuthot is). 1967-ben történt az eset, amikorra az olvasók már rég elfeledték őt. Mondják, hogy korábbi börtönbüntetése után (maoista volt, még a piros könyv világdivatja előtt) már nem volt teljesen beszámítható. Úgy kellett lennie, hiszen józan fővel nem indul neki valaki csak úgy a zöldhatárnak, hogy Jugoszlávián keresztül szabad földre, azaz az ő „szabad földjére”, Albániába szökjön.

Szőnyei Tamásból néha-néha előbukkan a szépíró. Apró jelzéseket ad csupán, korjellemző verseket illeszt a nagyobb fejezetek élére. Kötetének elején és végén pedig fiktív jelentéseket költ: mit írtak volna Adyról, Karinthyról, Radnótiról anno, és mit írnának 1990 után Szkárosiról, Téreyről és Horthy újratemetéséről.

Nagy könyv ez – fölér egy antikommunista kiáltvánnyal. Sokáig végigkíséri majd éveinket, életünket. Szőnyei Tamás ötvenöt éves hírlapíró felgörgette az emberi aljasság szikláját a hegytetőre. Csak ránk ne zúduljon onnét.