Színházi szabadság

– Pár hónapja a Heti Válasznak adott interjúban leszögezte: „Nem szeretnék oldalak kedvence lenni.” Miből gondolja, hogy ez fenyegetné?

– Fenyegetni éppen nem fenyeget, de a Heti Válasz azt kérdezte: szándékosan akarok-e középen állni? Mivel jobbról is, balról is kaptam elismeréseket. Kétségtelen: nem lenne jó, ha csak az egyik oldal ismerne el, alkotóként ezt kudarcként élném meg, mivel nem oldalak számára dolgozom. Ezek a politikai oldalak művészet alatti dolgok. Az én főnököm a magyar kultúra, neki tartozom elszámolással.

– Egyáltalán, milyen lenne az, ha – mondjuk – a baloldali-liberális oldal kedvence lenne? Miből venné ezt észre?

– Lehet, hogy nem venném észre. De nem rajongok a helyzetért, ami Magyarországon kialakult, ahogyan beskatulyázzák az alkotókat: „Ha szereted Ákos zenéjét és Makovecz építészetét, akkor biztosan jobbos vagy.” Nem örülnék, ha a műveimet úgy ítélnék meg: ha liberálisak vagyunk, szeretjük Székely Csaba drámáit, ha jobboldaliak, akkor nem. Bár ez nem rajtam áll.

– Hogyan lehet egyáltalán ezt a „kedvencséget” kivédeni? Például ha ad egy interjút „balra”, akkor „jobbra” is ad?

– Nem kell kivédenem. Én nem küzdök, nem próbálok egyensúlyt fenntartani. Csak írok, ez a dolgom. Ha felkérnek egy szöveg megírására, és látok benne fantáziát, rokonszenves a színház vagy a társulat, és időm is van rá, megpróbálok eleget tenni a feladatnak.

– Amikor legutóbb beszélhettünk, 2012 kora tavaszán, a Bánya-trilógia első részének pinceszínházbéli bemutatójának időszakában „kezdő” íróként ízlelgette a budapesti színházi világot. Azóta alaposan megváltozott ön körül a világ. Komoly sikerek, szakmai díjak, bemutató az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban. Most pedig a Színikritikusok Díjának legjobb új magyar dráma kategóriájában a három darabból kettő az öné volt, a trilógia harmadik része, a Bányavíz, és az első, az eredetileg angolul írt, BBC-díjas rádiójátékának magyar változata, a Szeretik a banánt, elvtársak? című. A versenytársa Pintér Béla nagy sikerrel játszott Titkaink című darabja volt. Pintér nyert.

– Sok minden történt az elmúlt két évben. Teszem a dolgom, csinálom, amit vállaltam, a többi nem rajtam múlik. Megtisztelő, hogy két darabbal is szerepelhettem a „versenyben”. És drukkoltam Pintér Bélának.

– A Bánya-trilógia egyértelmű sikert aratott Magyarországon és Romániában is. Nem érzi úgy, hogy a sikerrel egyre súlyosabb elvárások nehezednek önre?

– Nem, sőt enélkül nem tudnék olyan tempóban dolgozni, ahogyan megszoktam. Talán az amerikai filmek lehetnek a ludasak abban, hogy sokan úgy vélik: a siker deformálja a személyiséget, vagy általa megromlanak a jó emberi kapcsolatok. Talán azért él az elképzelés, miszerint a siker gátol, hogy a sikerteleneket megnyugtassa.

– Mondta már: az erdélyi falu pusztuló, deformálódó mikroközösségében játszódó trilógiával kiírt magából mindent, és akkor nem tudta, milyen irányba induljon.

– Azóta írtam egy történelmi drámát Vitéz Mihály címmel, amelynek télen lesz a bemutatója Szombathelyen. A POSZT-on szerepelt idén az Euripidész művének átdolgozásából született Alkésztisz, amely a mában játszódik. Írtam egy drámát A homokszörny címmel a gyergyói Figura Stúdió számára. Más típusú színdarab, mint amilyeneket korábban írtam. Nincsenek társadalmi vonatkozásai, egyszerűen öt férfi és öt nő viszonyrendszerét mutatja be, abszurdba hajló jelenetekkel bonyolódik a cselekmény. Különben a Vitéz Mihály azért íródott, mert a szombathelyi színház kiírt egy pályázatot, igen vonzó fődíjjal. Már korábban foglalkoztatott az erdélyi történelem azon időszaka, amikor a román Mihály vajda Erdély trónjára került. Érdekelt, hogyan és miért fordította egymás ellen a székelyeket és a magyarokat. Ez a zavaros időszak annyira izgatott, hogy utánaolvastam és belekezdtem a drámaírásba, így született a történelmi tragikomédia.

– Úgy tűnik, önt a drámapályázatok ihletik meg...

– Nagyon szeretem a jeligés pályázatokat, ott nulláról indulunk, a bírálók nem tudják, ki az író, csak a mű számít.

– Biztos benne, hogy név nélkül nem lehet felismerni a darabjait?

– A Vitéz Mihály esetében például eleinte Spiró Györgyre gyanakodott a zsűri. Ez nagyon megtisztelő. Aztán az egyik zsűritag, Hamvai Kornél felfedezte: a darabban olvasható német szöveg hibás, márpedig Spiró ilyen pongyolaságot soha nem követne el.

– A Vitéz Mihály problémaköre nagyon aktuálisnak tűnik.

– Arról szól, egy egyszerű kereskedőből hogyan lett előbb saját országa sorsát meghatározó vezető, majd szinte egész Kelet-Európa meghatározó politikai szereplője. Egy államférfi felemelkedése és bukása. De nincs köze a mai politikai viszonyrendszerhez. Ilyen összefüggéseket nem kerestem, azok maguktól is jelentkeznek. Egy másik színdarabomban viszont központi szerepe van az aktuálpolitikának, legalábbis annyira, amennyire például a Bányavakság című darabom politizál: az Örkény Színház felkérésére írtam a Csoda, hogy élünk című színművet, ezt jövőre állítják színpadra. Egy magyarországi kisvárosban játszódik, egy ideológiai alapon szétszakadt család néhány napját meséli el.

– Két éve említette: az a vágya, hogy főállású drámaíró legyen, ésne kelljen például újságírással elapróznia az idejét. Ez megvalósult?

– Nagyjából igen. Most már mondhatom, hogy szabad foglalkozású drámaíró vagyok. Még talán kell egy-két bemutató, folyamatos színházi jelenlét, hogy ez valóban működjön. Ehhez hozzásegített, hogy a magyar HBO-tól is kaptam munkát. A Terápia című sorozat magyar változata harmadik évadjának forgatókönyvíró stábjában dolgozom. Nagyon jó a csapat, öröm velük együttműködni. Én vagyok a felelős az egyik történetszálért.

– Ezt nem tartja a „vállalt feladatához”, írói küldetéséhez méltatlan feladatnak?

– Egyáltalán nem! Megtisztelő a felkérés. Az HBO sorozatai pedig a legkiválóbbak a világon. Olyan mélyre mennek, annyira alaposan végzik a munkájukat a forgatókönyvírók, hogy közéjük tartozni kiváltság. A Terápia igen nagy sikert aratott az egész világon. Ráadásul a téma is komoly: pszichológus beszélget a pácienseivel valóságos problémákról, amelyek bennünket is érintenek, ezt nem lehet elviccelni. A forgatókönyvírás másképp működik, mint a drámaírás, rengeteg szabályt kell betartani, míg a drámában azt ír az ember, amit akar. A szabályok pedig kicsit olyanok, mint kötött formájú verset írni. Vannak költők, akik ezt szeretik igazán. Én is szeretem. De az igazi szerelmem mégiscsak a szabad vers, vagyis a színház.