Színházi dzsungelharc

- Azzal nyitott tíz éve Egerben: az ország legjobb színházát akarja létrehozni. A most kinevezett új direktor, Blaskó Balázs – aki amúgy a társulat tagja – úgy nyilatkozott önről: vezetése alatt a teátrum a „magasabb szellemi szükségleteket” szolgálta ki, pedig a közönség szélesebb rétegeinek könnyebben befogadható előadásokra van igénye. Szerinte ezért csökkent a látogatottságuk.

– Soha nem néztem le a publikumot. Már azzal sem, hogy az előadások mindig erős gondolatok köré épültek. A nézők többsége értékelte a szándékot. S bár egy-két éve, főként gazdasági okokból, valóban csökkent a bérletesek száma, a jegyeladással nem volt gond, a látogatottság nyolcvan százalék körüli. Másfelől: leegyszerűsítő ez a megközelítés is. Hiszen a zenés daraboknak százszázalékos a nézettsége, de még ennél is nagyobb a Máté Gábor rendezte, nagyon is mai Csörgess meg című produkcióé.
A Zsótér Sándor által színre vitt Selyemcipő már megosztotta a nézőket. Ezzel együtt is fontos előadás. Nem korrekt, hogy a kifogások között főleg ezt az egy előadást emlegeti az új vezetés.

- Blaskó a deklaráltan jobboldali Magyar Teátrumi Társaság elnöke, Vidnyánszy Attila gondolatait ismétli, amikor az egyéb kifogások között arra hivatkozik: a „reménytelenség színháza” helyett a „remény színházát” akarja megteremteni. Kiutakat ajánlva a jelenkori káoszból.

– A Quartet nemzetközi színházi egyesülés – amelynek eddig tagja volt az egri társulat is – levélben értesítette Blaskó Balázst: vele már nem akarnak együttműködni, mert ők alapvetően másban látják egy színház feladatát. Én azt mondom: akár az is lehet a dolga, hogy mindenáron reményt mutasson. Csakhogy nem lehet néhány szóval kijelölni a színház feladatát. Ez tévedés, de értelmetlen is. Mert például az új vezetés által megkérdőjelezett Selyemcipőnek igenis pozitív a kicsengése: képesek vagyunk utat találni egymáshoz. Másrészt miért baj, ha a színház reflektál a korszakra, vagy előrébb gondolkodik? Amikor Máté Gábor pár éve megrendezte nálunk az Éjjeli menedékhelyet, többen azt mondták ott: a darab témája „pesti probléma”. Azóta azok is szembesültek Egerben a hajléktalanság kérdéseivel, akik akkor megpróbálták eltakarni a szemüket. Talán az előadás is segített, hogy ne sokként éljék meg, s felnőtt módon keressék a megoldást.

- Mondta: azért nem indult az újabb igazgatói pályázaton, mert már nem érez elég spirituszt magában az újabb ötéves ciklusra. Mennyi szerepe volt ebben a politikai átrendeződésnek?

– Döntésemnek szakmai okai voltak. Ha úgy tetszik: igényes vagyok önmagammal is. A folyamatos bemutatókényszer mellett állandó stressz-helyzetet éltem meg a csökkenő költségvetés miatt. A társulat tagjainak természetesen időben elmondtam, hogy nem pályázom. Megértették, bár kicsit meg is ijedtek. De akik a távozásom után ugyancsak elmentek, azok mind helyet találtak máshol. Az egri évek védjegyet jelentettek számukra.

- Köztük többen Máté Gábor egykori tanítványai, akiket ön hívott a színházhoz. Blaskó szerint kissé „gőgös fiatalok”, nem tisztelték eléggé a középgeneráció tagjait, ráadásul az idősebb szerepeket is eljátszották előlük.

– Csak akkor szerződtettem fiatalokat, ha jelenlétük hiányt pótolt. S ha a szakmai jövőjüket is biztosítottnak láttam. Fiatalos lendület és tettvágy jellemezte őket, és normális viszonyban voltak az idősebb kollégákkal. Más kérdés: ha egy-két „nemzet színésze” vagy más ikonikus művész is tagja lett volna a társulatnak, az ő szavaikon még csüngtek is volna a fiatalok. Hiszen példamutatással nagyon sok mindent el lehet érni.

- Önnel viszont példát akar statuálni a fideszes önkormányzat: bizonyos gazdasági vétségeket emlegetnek.

– A gazdasági vezető hatáskörébe tartozó ügymeneti problémákról van szó, amelyek minden színházban előfordulnak. Soknak találták a színház kintlévőségét, amely egyébként összköltségvetésünk másfél százaléka. Színészházi lakbérelmaradásokból, a büfébérlet díjának hátralékából, hasonlókból jött össze. Nehéz lenne ilyen mulasztásokból rendőrségi ügyet kreálni. A szándék persze világos.

- Sőt: már ismerős is a kultúra efféle kriminalizálása. Az ön esetében minden bizonnyal az a szándék: lenullázni az előző tíz év művészi sikereit.

– Ön mondta. Viszont azt is érzékelni, hová vezet ez.

- Hová?

– A közönség egyre inkább a nyolcvanas évek publikumára hasonlít. Áthallásokat keres. Utolsó rendezésem Egerben Molnár Ferenc Olympiája volt. Sokan hiszik, hogy az előadás „hirtelen vége” virágnyelvű üzenet. A szerelmes Olympia azt kérdezi a huszárkapitánytól, látja-e még ősszel Bécsben. A válasz: „Sehol, és soha többé.” Én nem akartam kódolni, de megértem, ha mégis dekódolják a szavakat. Más előadásokban is gyakran keresnek rejtett üzeneteket, mint akkoriban, amikor bizonyos gondolatok tiltva voltak.

- Egerből távozik ugyan, viszont újabb négy évre megválasztották a Magyar Színházi Társaság elnökének. A Magyar Teátrumi Társasággal van kapcsolódási pontjuk?

– Például újabban Cseke Péter nálunk is elnökségi tag. Más szinteken még több az átfedés. A József Attila Színház kapcsán mindkét szervezet levélben kérte a fővárost: ne szüntesse meg a társulatot. A postázás előtt konzultáltunk Vidnyánszky Attilával. Mindkét csapat vezetése belátja: a különböző formációknak – a gondolkodásbeli különbségektől függetlenül is – együtt kell működniük olyan helyzetben, amikor nem látszik egységes kultúrpolitika.

- Én pedig azt gondolom, nehéz a két szakmai társaságnak közös hangot találnia akkor, amikor Vidnyánszky olyasmiket mond: a magyar színivilág rákfenéjét a „maffiaszerű kapcsolatok” jelentik. Ön amúgy lát ilyeneket?

– A maffia összetartó családot feltételez. Márpedig ilyenek nincsenek. A színművészetin egy időben végzett osztályok tagjai persze elsőként egymásra gondolnak, ha valamelyikük pozícióba kerül. De figyelnek arra is, ki milyen művészi kondícióban van éppen. Még az alkalmi érdekcsoportok között is nagy az átjárás. A magyar színivilágot inkább a dzsungelharc jellemzi. Mindenki egymagában küzd, próbálja érvényesíteni az érdekeit. A honi színház igazi rákfenéje a szabályozatlanság.

- Vidnyánszky lapunkban nemrég elmondta: kiszállt az Előadó-művészeti Tanácsból, mert nem tudta érvényesíteni azt, hogy a színházi törvény értékalapon biztosítsa a támogatást. És azt sem, hogy a törvény óvja a társulati formát.

– Nem kérdés, hogy a törvénymódosításnál figyelembe kell venni: a társulat érték. Ám a társulat definíciója nem egyszerű. A minőséggel ugyanez a helyzet. Mindenkinek fontos lenne, ha pontosan meghatároznánk, mi jelenti a minőséget. Szubjektív kategória, amelyet egyszerűbb csupán körülírni a különböző paraméterekkel. Mást jelent egy vidéki színház, mást egy alternatív csapat esetében. Azt is tudomásul kell venni: egy folyamat közben vagyunk. Nincs elvetve a megegyezés lehetősége, a pontos definíciók megfogalmazása.

- Egyáltalán: szakmailag van értelme a két színházi társaságnak?

– Megértem, amikor egy platform valamilyen érdek mentén szerveződik. De a platform feltételezi a nagy egészet. A mi társaságunk szakmai érdekvédelmi szervezetként próbálja minél több oldalról összefésülni a véleményeket. Ebből azok a színházvezetők sem maradhatnak ki, akiket jobboldali önkormányzat nevezett ki. Él bennem az összefogás lehetőségének illúziója.