Színészkirálynő

– Csak pár lépésnyire innen a színpad. Van még hát öltözői hierarchia.

– Van. De már a korom miatt is járhat nekem olyan öltöző, ahonnan szinte becsusszanok a színpadra.

– Ez egy sminkhodály. Gardróbgarzon. A Katonában, a „kezdő öltözőjében” ketten már nem fértek el. Mondta is akkoriban: abból is lemérheti, hol tart a pályán, hogy tágul-e az öltözővilága, közelebb lesz-e a színpadhoz, vagy egyre messzebb tőle.

– Gobbi Hilda a Katonában mégis a legtávolabbi öltözőt kérte – amelyet csoportos szereplőknek szántak –, mert csak ott volt ablak. Hilda rádöbbentett: az öltözői hierarchia attól függ, a színész mit gondol erről magában. A Nemzetiben amúgy elég sok most a vendégelőadás, és azért jólesik, amikor az öltöztetők odasúgják nekem: „A te öltöződet nem adjuk oda.”

– Kulka János mesélte egyszer: ön mindig pontban hatkor beül az öltözőjébe, „elpepecsel” az arcán, „bejátssza” egy púderpamaccsal, és tökéletesen ismeri arcának apró titkait is.

– Minden előadás előtt kiterítem a teljes sminkkészletemet. Akkor is, ha épp slampos nőt játszom, és az alapozón kívül mást nem kell feltenni. De nem csak az arcommal vacakolok sminkeléskor, közben „beemelem” magam az előadásba, ráhangolódok, átmozgatom belül a szerepet, lerázom a külvilágot. Megtalálok egy belső nyugalmi teret, ahonnan aztán elrugaszkodhatok színpadra lépve. Előadás előtt büfézni sem szoktam a kollégákkal, enni se nagyon bírok, a társaság is zavar olyankor. Már a fodrásztárba sem megyek be. Elértem, hogy bejön hozzám a fodrász szerephajat csinálni. Ha úgy tetszik, ez is öltözői hierarchia.

– Törőcsik Mari többször is szóba hozta interjúiban, mennyire hasonló a színészgondolkodásuk. Ám azt is megjegyezte: önben erősebb „az idegrendszer működése feletti felügyelet”.

– Mariban is nagyon erős. Különben nem venné észre ezt bennem. De nálam valójában kiszámíthatatlan az idegek játéka. Időnként hagyom is, hogy vigyenek a hangulataim.

– Akár próbán, akár előadáson?

– Igen. Bár régóta a szakmában vagyok, mégsem tekintek olyan profiként magamra, aki képes uralni bármilyen helyzetet. Ma is megijedek, ha elégedetlen velem a rendező. Majdnem sírva fakadok.

– Viccel.

– Nem, noha szégyellem, hogy az ilyesmi öregedő fejjel is tud fájni. De a próbákon még nem gondolok az előadásra, ott azt a belső közeget akarom befogadni, befogni, akikkel együtt alkotunk. Közülük a legfontosabb a rendező, aki napi nyolc órában kínoz minket. „Itt most nem elég!” „Itt most sok!” „Itt vegyél vissza!” „Itt ne fogd vissza magad!” Ezt kell elviselni. És nem igaz, hogy az évekkel felvérteződik a színész. Nem vagyok egy angyal, megesik, hogy kiborulok a próbán, bár nem kezdek csapkodni és sikoltozni, hiszen nem lehet senki tehetségét és idejét megakasztani, míg én kedvemre keresem egy jelenet igazságát. Otthon sírhatok, az öltözőmben is, a színpadon nem. Ott célra tartok, azt szoktam mondani.

– Tizenöt éve a Bárka Színházban játszotta Amalfi hercegnőt Webster rémdrámájában. Egy órával a premier előtt kopaszra nyírta a haját, mert nem akart „műkopaszon” játszani, de senkinek nem szólt róla előre, az angol rendezőnek sem. Kollégáit meghökkentette. Ott volt a bemutatón Ács János rendező is, akivel többször dolgoztak együtt. Beszélgettünk a premier után. Ács azt mondta: „Dorottya tudatos színésznő.” Kicsit gondolkodott, és javított: „Inkább ösztönös.” Ismét hezitált, és közölte: „Dorottya egy gondolkodó nő.” Majd felkiáltott, mintha rátalált volna a megfejtésre: „Udvarosnak művészete van. Ő művész.”

– Nekem gyanús, ha valaki tudatos. Velem az is megesett, hogy előadás közben sem tudtam továbblendülni egy negatív helyzeten. Például a Catullusban – a Katonában ment, Füst Milán írta, Székely Gábor rendezte, én voltam Clodia – ha valami nem sikerült egy jelenetben, még percekig tépelődtem, miközben az előadás következő jelenetei szépen elmentek a fejem felett. De hát nehéz is a Catullus, tele bonyolult viszonyokkal.

– Clodiáról sem lehet tudni: tudatos vagy ösztönös.

– Azt sem, hogy gyűlöl vagy szeret. Székely Gábor mélyre ásott bennünk a próbákon. Az előadásokon is zakatoltak bennem a mondatai, sokszor nem tudtam kivonni magam ezekből. Székely örök elégedetlen. Belőlem is kiváltotta, hogy sose legyek elégedett az alakításommal.

– Szerintem pontosan mutatja, mennyit veszített moráljából, szakmai szolidaritásából, ethoszából a magyar színház, hogy nincs benne hely Székely Gábornak.

– Egyetértek. Nekem ő nagy mesterem volt. Megkínzott minden egyes próbaidőszakban, ám olyan szenvedéllyel, művészi erővel formált, hogy megbocsátom neki a dresszúrákat. Sőt hiányzik. Hiszen mégiscsak csodálatos, hogy valaki hérosznak lát engem, azt gondolja, mindent meg tudok csinálni, amit ő elképzel, és ki is hozza belőlem a legtöbbet.

– Most van ilyen rendezője?

– Nincs.

– És felhívja néha telefonon Székelyt?

– Nem. Rosszul viselkedem ebben, nincs is magyarázatom rá. És másokat is fel kellene hívnom. Zsámbéki Gábor is sokat jelentett nekem. Próbáltuk a Mirandolinát, és én még a premier előtti utolsó napokban is azt kérdeztem tőle, na de mit akar ez a szörnyű, erőszakos némber, aki mindenkit csak hülyít maga körül? És Zsámbéki bejárta velem a budai hegyeket, és végtelen türelemmel, kezében a példánnyal újra és újra, lapról lapra elmagyarázta, ki ez a nő. Ma is főként a próbafolyamat izgat, a mágiája. Utálom, amikor azt mondják: „Milyen jó voltál a mai próbán!” A színész ne a próbán akarjon sikeres lenni.

– Nem lehet, hogy ez annak is szól: mégiscsak ön „az Udvaros”? Bármit tesz, úgyis azt írják majd a kritikusok, „ezt a szerepet is fölényesen megoldotta”.

– Rémes, amit mond.

– Miért?

– Megőrülnék, ha azt érezném, itt az ideje elégedettnek lennem. Be kell fejeznem akkor a pályát. Ha bárhol – a Katonában, az Új Színházban – kezdtem elveszíteni azt a kíváncsiságot, hogy még a magam számára is felfedezhetek valami újat, muszáj volt továbbállnom.

– Lehet, hogy az ember egy ideig azzal küzd, hogyan szerezze meg a szakmai rutint, aztán azzal, miként felejtse el?

– Végül is igen, én ezzel küzdök. Öt éve mutattuk be a Nemzetiben a Három nővért, Olgát játszottam. Andrei Şerban rendezte, előtte szerepválogatást tartott. Remegtem a castingon. A helyzetgyakorlatokon folyt rólam a víz, vörös foltok jelentek meg a nyakamon, égett a fülem, csúsztam-másztam a színpadon, hadonásztam, akár egy kezdő. De mégiscsak azt szeretem, ha a munkatársaim nem hagynak elkényelmesedni, ha ébren tartanak. És nem csak a „látszó” kollégákról beszélek, a „láthatatlanokról” is. A Catullus végén el kellett olvasnom egy levelet, amelytől instrukcióra könnybe lábadt a szemem. Egy kellékes srác minden előadásra egy-egy József Attila-sort írt bele a kelléklevélbe, tudta, hogy imádom a költőt. Én meg elolvastam az idézetet, és bőgtem rögtön. Évekkel később a Nemzetiben, az Anyám, Kleopátrában volt egy jelenet, amikor Weér Rebeka, akit én játszottam, előveszi a fia gyerekkori képét. Az egyik kellékesünk pici korától fotózta a gyerekét, s mindig bekészített nekem egy aktuális képet a fiáról, akit imádok. Ezek a gesztusok is kizökkenthetnek a rutinból. Tévedés, hogy csak a színészek között húzódnak erővonalak. Nekem ott, a színpadon tudnom kell, hogy velünk van este a kellékes, az öltöztető, a díszletező, a többiek. Közösen formáljuk az előadást az egymás iránti figyelemmel is.

– És ha innen kilép, a figyelemhiányos világba?

– A színészek nagyon elveszettek tudnak lenni kint.

– Az Augusztus Oklahomában kaposvári előadásában – amelyet Guelmino Sándor vitt színre – megkérgesedett, cinikus anyát játszik. A Nemzetiben Vörös Róbert rendezte – Marguerite Duras regénye alapján – azt a monodrámát, amelyben olyan nőt alakít, aki kifogyott a kapcsolataiból, billeg az életében. Ön sosem tartott a lecsúszástól?

– Nem. Nem is tudom, talán megvéd tőle a magabiztosságom? Vagy a vakmerőségem?

– Azért is tudta otthagyni a Katonát, később a Székely Gábor-féle Új Színházat?

– Biztosan ezért is. Nagyon hiszek a bennem lévő erőben. Még akkor is, ha lemerülök néha.

– De azért mégsem bízik eléggé az erejében. Kevesen tudják, hogy majdnem színházigazgató lett. Éppen feje tetejére állt 2000-ben a Bárka Színház, Csányi János igazgató szétzilálta a remek csapatot, amikor megkérdezte öntől a társulat, nem venné-e át a vezetést, talán megmenekülhetnek akkor. Nemet mondott. Így aztán önt is kihajította Csányi onnan.

– Villámtréfának vettem a kérdést. Lehet, hogy tévedtem?

– Hatalmas lépés lett volna, ha vállalja akár átmenetileg is az igazgatást. A beletörődés azóta még inkább jellemzője a színházi szakmának.

– Igaza van. Bátor vagyok, de akkor gyáva voltam. Nem mertem felelősséget vállalni. Pedig valóban jó csapat jött össze, mindenre elszánt színészek, dramaturgok, tervezők, saját íróink is voltak, ez páratlan a szakmában. Aztán egyre többen távoztak, maradt az igazgató, aki viszont semmiben nem volt jó. Mégsem tettem magunkért semmit. Talán akkor volt a szakmai felnőtté válásom. Ott szembesültem azzal: bármikor elvehetnek tőlem fontos dolgokat. Nem mentség, de olyan fantasztikus színházi műhelyekben éltem addig, hogy képtelen voltam a legrosszabb forgatókönyvet feltételezni. Ha olykor rosszul mennek a dolgaim, eszembe jut, hogy biztosan valami büntetés azért, mert a Bárkában gyáva voltam.

– Sokaktól hallottam a „színházi apákról”. Akik terelik a fiatalabb alkotótársat, akiktől lehet tanácsot kérni, akikkel lehet vitázni, akiket lehet imádni, akiktől elleshető a szakma. Vannak „színházi anyák” is?

– Szolnokon kezdtem a pályát, Margitai Ági és Koós Olga voltak az első „színházi anyáim”. A Katonában Máthé Erzsi és Olsavszky Éva. És azért nekem ott volt Gobbi Hilda is. Privátim is támogatott: „Ha nincs pénzed, szólj, adok kölcsön.” Aztán papírt írtunk róla, ő akarta így, azt mondta: „Ha közben meghalok, a tartozásodat add a Bajor Gizi Múzeumnak vagy az Ódry Színészotthonnak.” Benedek Miklós meg a „színházi apám” volt. Ha megszorultam, őrá mindig számíthattam. Talán Törőcsik Mari is terelgetett volna, de vele keveset játszottam. Persze mégis meghatározó: az első nagyszínpadi munkámban, a Major Tamás rendezte Téli regében jött velem szemben Törőcsik Mari a színpadon, és egyetlen pillantásából ki lehetett olvasni egy egész életet. Csodálom Molnár Piroskát is, az ő fotója van az öltözőmben, és kamaszkorom óta rajongok Lázár Katiért. Főiskola előtt csoportos szereplő voltam a 25. Színházban. Ott játszott Lázár Kati, Jordán Tamás, Bajcsay Mari, Kristóf Tibor. Agyára mentem mindenkinek. Próba közben el kellett tőlem venni a kétmondatos szerepemet, mert nem voltam képes elmondani. Alkalmatlannak tartottak a pályára. Ki akartak rúgni. Aztán valahogy bekerültem a színművészetire.

– Lázár Kati jó néhány évvel ezelőtt novellaszerű vallomást tett önről. Hogy mennyire ijesztőnek találta eleinte, nem értette, hogyan is haladhat a pályán, miért kezd önről szólni a színház, a film, aztán sok évvel később közös előadásba kerültek a Bárkában, és a próbák végén rájött arra, hogy „Udvaros egy színészkirálynő”. Ez volt Thomas Bernhard darabja, a Ritter, Dene, Voss.

– Bagossy László rendezte, imádtuk a próbákat, Kovács Lajos volt a darabbeli harmadik testvérünk. Lázár Katival ugyanolyan fajta színészek vagyunk. Például egyikünk sem problémázik azon, hány mondata van a színpadon. Jó, bizonyos szempontból nem hasonlítunk. Lázár Kati ugyanis egy égi tünemény a magyar valóságban.

– Ön még nem vált „színházi anyává”?

– Margitai Ágitól egykor annyi figyelmet kaptam kezdőként a próbákon, hogy azóta gondolom, nekem mindazt szinte kötelezően tovább kell adnom valakinek. Próbálom is.

– Nem értem, miért nem tanít a színművészetin. Akár azt, amit ebben az interjúban mondott alkotásról, színészetről, próbákról, akár „öltözői pepecselésről” is. Nem értem.

– Én értem. Én ugyanis nem tudok tanítani.

– Próbálta már?

– Nem. Csak úgy döntöttem, hogy nem megy. Jó, lehet, hogy menne, de akkor abba kellene hagynom az aktív színészetet. Borzalmasan komoly felelősség tanítani, megmondani valakinek őszintén, ha nincs keresnivalója a pályán, vagy meglátni valamit egy kis hülyében, akit mások eltanácsolnának.

– Ki volt, aki önben meglátta ezt?

– Major Tamás. Ha nem vesz észre, nem tudom, mi leszek. Kórboncnok, esetleg. Persze azért a világmindenségre sem fogható a kudarc. A tehetség kikaparja magát a mélyből is. Bár manapság már nem feltétlenül a tehetségünkön múlik, miből lesz siker, mi az, ami megbukik. Ahogyan öregszem, egyre pontosabban érzem, aznap este a nézők jönnek-e velem, vagy kőkemény bányamunkát kell végeznem, hogy érzéseiket felszínre hozzam.

– A Nemzetiben most több a vájárfeladata?

– Voltaképpen már a rendszerváltás óta több. A nyolcvanas években a Katonában éjjel 11-kor fejeztünk be egy Csehov-darabot. Odaadóan nézte a közönség. Ma megrémülnek, ha megtudják, háromórás egy előadás. Azt sem akarják, hogy az amúgy is bizonytalan életüket megbolygassa, amit a színpadon látnak. Nem merik elengedni magukat. Pedig annak az önkínzásnak, amit mi, színészek csinálunk, a hatás a végső értelme, illetve nem is a hatás, inkább az a szeánsz, amelyben közösséggé lehetünk a nézőkkel.