Szerelem papírrepülőn – Zsidó élettörténetek az első világháború idején

„Hermina nagymamáék a Cserhát utcában laktak – kezdi a Kinszki család történetét lányuk, Judit. – Kilenc gyerekük volt, de megéltek valahogy, nem voltak nagyon szegények. Grünberger nagyapa szabóként tartotta el a családot, később katonai egyenruhás cég alkalmazottjaként szövetmintákkal kereste fel a vidéki garnizonokat, ahol a tisztek csináltattak maguknak kimenőuniformist. A tiszt urak kiválasztották az anyagot, a fazont, a nagypapa méretet vett róluk, majd amikor Pesten kész lett a ruha, leszállította, esetleg rá is igazította a nadrágot és a kabátot a kuncsaftra.

A nagymama is mindig másoknak varrt, a gyerekek lyukas ruhái csak ritkán kerültek sorra.

Kellett a pénz. Bár szűkös volt a keret, a nagyszülők időnként eljártak a Király Színházba és néha nyaranta megfordultak Karlsbadban is. 1914 júliusában a nagypapa éppen a divatos fürdőhelyen biliárdozott, amikor berontott az újságos és elordította magát: kitört a háború! Grünberger nagyapa erre ráborult a bi­­liárd­­asztalra és meghalt.

A családnak nem volt egyszerű hazahoznia a holttestet. Ekkorra elkezdődött a hadsereg mozgósítása, katonák lepték el a vasútállomást.

Így történt, hogy egy ideig anyám, Gárdonyi (Grünberger) Ilona lett a családfenntartó. A kilenc testvérből négy fiú azonnal kikerült a frontra, anyám pedig elvégezte a kereskedelmi iskolát. Remekül tudott gyorsírni, és tisztviselőként elhelyezkedett a GYOSZ-nál, mégpedig a Textilgyárosok Egyesületénél. Sokat túlórázott. Egy nap egy vékony fiatalember – az irattár vezetője – papírból hajtogatott repülőgépeket dobált az asztalára. Ő volt apám, Kinszki Imre, aki az egyik repülőre írta: a Farkasréti temetőbe hívja Ilonát randevúra. A sírkertben apám leült egy padra, de a kalapját maga mellé tette, nehogy anyám odaüljön. (A családi legenda szerint gátlásos fiú volt.) Így anyám a pad másik szélére ült. Tudományról beszélgettek. Másnap apám bejelentette otthon: elveszi Ilonát feleségül. A Kinszki család hallani sem akart a frigyről a szegény lánnyal, úgyhogy meg is beszélték, el kell küldeni a csinos nőt a vállalattól. Anyám dühös volt, mert ő meg nem óhajtott apámhoz férjhez menni, inkább az állásához ragaszkodott volna. Imre viszont kitartott választottja mellett, folyton Ilona után járt, nem hagyta eltűnni a kedvesét. Anyámat még a húgai is kérlelték: egyezzen bele a házasságba, mert zsidó szokás szerint addig ők sem mehetnek férjhez, amíg a legidősebb lány el nem kel.

Kinszkiék esküvője

A világi esküvőn apám zsakettben volt, anyámon gyönyörű mirtusz, nyitott kocsi vitte őket végig a Rákóczi úton. Még a születésünk előtt anyám vett apámnak egy kisebb fényképezőgépet, addig apámat nemigen érdekelte a fotografálás. Aztán amikor látta, hogy milyen rosszak lettek a gyerekeiről készített képei, elhatározta: megtanulja ezt a mesterséget. Munka után a fürdőszobában hívta elő művészi felvételeit.

Ilona a gettó felszabadulása után hiába várta férjét a Keleti pályaudvaron. Kinszki Imre nem tért haza a munkaszolgálatból. Ilona végül örökre szívébe zárta a férfit.”

Vagy ahogy Závada Pál említette a tárlat megnyitóján: „Beszállt ide a fejünk fölé – szerelmet hozva fedélzetén.”

A papírrepülő egészen közel, a Ráday utcában landolt. A 2B Galéria a Centropa Alapítvány dokumentumaiból személyes visszaemlékezéseken és családi fényképeken keresztül tárja elénk az első világháború magyarországi időszakát, a zsidók harctéri szerepét. Czingel Szilvia, a tárlat megálmodója olyan zsidó élettörténeteket válogatott össze, amelyekből kirajzolódik a korabeli magyar zsidóság hazafiassága a fronton, a lövészárkokban vagy a hadikórházakban, de megismerhetjük őket városi orvosként, villamosellenőrként, ápolónőként, kocsmárosként, családanyaként vagy éppen tönkrement vállalkozóként is. Hadiárvák, megözvegyült varrónők, nyaraló polgárasszonyok, boltosok, hadnagyok vagy krémsajtot gyártó kisiparosok mesélnek családjukról, múltjukról: titkos légyottokról, az ünnepi befőttről és cukormázas minyonról, gyertyagyújtásról, szegénységről, korcsolyabérletről, eltévedt golyóról, kitüntetésről, amputációról.

De hogy is volt száz évvel ezelőtt, az első világháborúban?

Fotó: Kovalovszky Dániel

Hazánkban az 1867. évi emancipációs törvény a keresztényekkel azonos jogállást biztosított az izraelita lakosságnak, az 1895-ös recepciós törvény pedig bevett vallásnak nyilvánította a zsidó vallást. Ezzel számos, korábban elzárt pálya és hivatás megnyílt a zsidó származásúak előtt, még a katonai karrier is. A Monarchia hadserege a tisztikarba is befogadta a zsidókat, a „filoszemita közös hadsereg” hivatásos állományában találunk izraelita tábornokokat is. Már az első világháború kitörése előtt 30 ezer zsidó tartalékos tisztet tartottak nyilván. 1914-ben a Magyar Királyi Honvédségben létrehozták a zsidó tábori lelkészetet, a világégés alatt kilencvennégy tábori rabbi teljesített szolgálatot.

Galláék 1916-ban

A kiállított fotográfiákat végignézve egyvalami azonnal feltűnik. A férfiak felettébb büszkén feszítenek az egyenruhában, kevesen viselnek szakállt, kackiás magyaros bajuszt viszont annál többen. Érdemrendjük, csapatkeresztjük fényesen csillog zubbonyukon, akkor is, ha családi körben ülnek le fényképezkedni és éppen menyasszonyukat vagy gyermeküket szorítják magukhoz.

Galla László (Galla Miklós édesapja) az egyik molinón például megosztja velünk, hogy márpedig ő egy belgrádi laktanya tiszti szállásán „készült” 1916 februárjában, ugyanis édesapját csak rövid időre engedték el szabadságra, édesanyja pedig akkor pár napra elutazott hozzá. Különben apja négy évig volt távol, az egész háborút Dalmácia környékén töltötte. Csak az újszülött körülmetélésére engedték haza, ez alkalomból még ajándékot is küldtek a legifjabb Gallának a tiszttársak.

Vagy itt van Goldgruber Simon fotója a besszarábiai frontról. Simon harcolt Piavénál és az orosz harctéren is, kapott érte ezüst és bronz vitézségi érmet, vasérdemet keresztkoronával, Károly csapatkeresztet és az Isonzónál egy súlyos sebesülést. Amikor leszerelt, hadi érdemeire való tekintettel iparengedélyt kapott italmérésre és dohányárusító üzletre. Először a Szív utcában, majd a Práter utca 29.-ben nyitott kocsmát, ez utóbbi lett a híres Goldgruber kocsma. (Most gyógyszertár.) Az egyik képen mosolyogva áll népszerű ivója előtt. A rövideket a Zwacktól, a pezsgőt és a bort a Törleytől és a Drehertől hozatta. De olvashatjuk a kocsmáros tiszteletteljes levelét is, amelyet Horthy Miklósnak írt, hogy mentességet kérjen a sárga csillag viselése alól. S noha az érdemrendek adtak némi kedvezményt a vészterhes időkben, a háborús hős a saját fiát már nem tudta megmenteni. Arnoldot munkaszolgálatban, a Don-kanyarnál látták utoljára.

Nussbaum Henrik

Nussbaum Henrik is rajongott az Osztrák–Magyar Monarchiáért. A fehér abrosszal terített asztalnál elégedetten ül három egyenruhás fiával, de valójában négy fiúgyermeket nemzett e gyönyörű hazának. Laci, József, Sándor és Jenő – mindegyik harcolt a nagy háborúban. Henrik annyira elkötelezett volt, hogy még hadikötvényeket is vásárolt, így aztán tönkrement. 1918 után kiábrándult az értelmetlen öldöklésből, és elhatározta, hogy háborúskodás helyett inkább szétszórja magvait egész Európában. Ezért a fiait egyetemre küldte, mégpedig különböző országokba. László filozófiát tanult a Sorbonne-on, Jenő Firenzében doktorált matematikából, Józsefből orvos lett Berlinben, Sándor pedig gazdasági szakot végzett Prágában. Később a csodálatos fiúk közül Jenő Buchenwaldban, Sándor munkaszolgálatosként halt meg, László Párizsban bujkált, Józsefből pedig orvos lett az amerikai hadseregben. Nussbaum Henrik ezt már nem élte meg, 1932-ben elhunyt.

Róth Marcell sorsa is emlékezésre méltó.

Róth Marcell

A kutatók utalnak rá, hogy a zsidóság egy része tradícióikhoz híven inkább az „erőszakmentes alakulatokban” teljesített szolgálatot, ezért nagyon sok orvos, szanitéc, állatorvos, szállítmányozó került ki soraikból.

Róth Marcell 1916-ban elgondolkodva néz a kamerába, kissé fáradtan, magas homlokkal, makulátlan fehér köpenyben ül a kórházi széken. Katonaorvosként nem tudni, hány vérző sebesültet látott és gyógyított, Galíciában küzdötte végig a háborút, amiért Mária Terézia-rendet kapott. 1918-ban a Vörös Hadseregben lett orvos, a románok elfogták, a testvérei szabadították ki az internálótáborból. 1920-ban már ő az első magyar kisebbségi magántanár a kolozsvári orvosi egyetemen. Családjával együtt 1942-ben jött Kolozsvárról Budapestre, hogy a Maros utcai zsidókórházban teljesítsen szolgálatot. Optimista volt, úgy hitte: hamarosan véget ér a háború. Sztehlo Gábor később felajánlotta neki, hogy feleségével költözzön hozzájuk, de Róth Marcell azt válaszolta: túl sok a beteg és a sebesült, és szinte minden orvos elmenekült, ezért neki vissza kell mennie a kórházba. Róth doktor a betegekkel együtt a nyilas vérengzés áldozata lett.

Feith Paula

A nők a háború kezdeti szakaszában főleg adományokat gyűjtöttek vagy sapkát, zoknit kötöttek és kötszert készítettek, aztán egyre többen vették át a férfiak szerepét a családfenntartásban, és magukat nem kímélve vállalták a sebesültek, rokkantak gondozását is. Ebben az időben kezdtek a neológ zsidó nők tanulni is, nőtársaik közül elsőként ültek be az egyetemi padsorokba.

Feith Paula a képen ápolónői ruhában van. Nyakában fehér gyöngysor, göndör fürtjei előbújnak a fityula alól. Amikor a háború véget ért, arany kitüntetést kapott a Vöröskereszttől a kórházban végzett munkájáért.

A fotográfia még 1914-ben készült. Talán ezért a túláradó derű az újpesti lány barna szemeiben.

A kiállítás falán szikár mondatok:

„A zsidó lakosság igen hazafias. Mi ezt neki sohasem fogjuk elfelejteni. A zsidóság a fronton is mindig híven teljesítette kötelességét. Köszönöm a magam és a hadsereg nevében.” IV. Károly király mondta ezt 1917-ben.

A Szerelem papírrepülőn című kiállítás december 15-ig látogatható a 2B Galériában a Ráday utca 47. szám alatt, hétfőtől csütörtökig 12 és 18 óra között, pénteken 14-től 18 óráig.

A kiállítást támogatja: az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság, a Mazsihisz, a JDC, a MAZS és a Mozaik Hub.