Szépségbe zárva

A skandináv erdők tiszta levegője már 1925-ben, Greta Garbóval megérkezett Amerikába. De Garbo túlságosan távoli, megközelíthetetlen volt, éteri magasságokban lebegett, ahová nem lehetett követni. Ingrid Bergman más volt. Ő, ha titokzatos volt is, egyszerű volt, természetes, szinte hétköznapi. Egy közülünk, csak kicsikét szebb, kicsit tehetségesebb. Őt nemcsak csodálni lehetett, hanem szeretni is. A múlt század negyvenes éveiben az amerikai néző nem is szeretett nála jobban senkit. Meglett aztán ennek is a böjtje, de ez későbbi történet.

Fiatal, de korántsem kezdő színésznőként érkezett Hollywoodba a második világháború kitörésének évében. A stockholmi Királyi Drámai Színházban tanulta a mesterséget, több színpadi és filmszerep volt már mögötte, amikor 1939-ben különös meghívást kapott Hollywoodba. David O. Selznick volt az a jó szemű producer, aki tulajdonképpen elindította Ingridet a világhír felé. Miután megnézte az Intermezzo 1936-ban készült svéd változatát, eldöntötte, hogy ezt a filmet Hollywoodban is meg kell csinálni. Meghívta Ingridet, hogy játssza el újra a szerelmes zongoristalány szerepét, partnernek mellé adta a csodálatos Leslie Howardot, és nyert! A film is meg a magas, szőke, vidám-szomorú svéd lány is sikert aratott. A lány akkor már asszony volt, és anya, így az egész család, Petter Lindström, a fogorvos férj, és kislányuk, Pia, Hollywoodba költözött. És elkezdődött a tíz évig tartó tündérmese.

A mese lassan indult, az Intermezzo után három évig alig történt valami. Aztán 1942-ben elkészült a Casablanca. A film váratlanul nagy sikert aratott, és Ingrid befutott. Pedig a Casablancával sok baj volt. Nem készült például végleges forgatókönyv, úgy kezdték el a felvételeket, hogy senki sem tudta – a rendezőt is beleértve –, mi lesz a film befejezése. „Nem tudtam, kibe kell szerelmesnek lennem” – panaszolta Ingrid, ráadásul Humphrey Bogarttal sem ettek egymás tenyeréből. Bogart nyuszinak nevezte Ingridet, ami nem segítette őt abban, hogy közel férkőzzön különc partneréhez. Ráadásul Ingrid itt szembesült igazán azzal, mit jelent hollywoodi színésznek lenni. Hogy itt nem színészre, hanem egy típusra osztanak szerepet. Cary Grant, Gary Cooper, James Stewart, Humphrey Bogart azért lettek akkora nagy sztárok, mert mindig ugyanazt a típust játszották. Kertész Mihály, a Casablanca rendezője figyelmeztette Ingridet, hogy ő is csak így lesz sikeres. „Csináld mindig ugyanazt, játszd ugyanazt a szerepet, akkor kialakítasz egy vonzó képet magadról, amit a közönség imádni fog.” Ingrid, aki mást tanult Európában a színjátszásról, nem így gondolkodott, de beadta a derekát.

És Kertész Mihálynak igaza lett. Igaz, arról nem szólt, hogy nem elég mindig ugyanazt a szerepet játszani, tehetségesnek is kell lenni ahhoz, hogy minden alkalommal elfogadja a közönség ezt az ugyanazt. És Ingrid tehetséges volt. Nagyon tehetséges. Tíz évig játszotta a szép, szelíd, ártatlan, védelemre szoruló, megsebzett nőket. Látszólag rezzenéstelen arccal, mindig rendezett, makulátlan külsővel, egyenes tartással, fegyelmezetten érzékeltetve, mekkora szenvedélyek tombolnak lelke legmélyén. (Bajban is lett volna, ha azoknak az érzelmeknek a felszínre kellett volna törniük, hiszen Hollywoodban szabály írta elő, hogy egy filmbéli csók az ölelési manőverrel együtt is csak három másodpercig tarthat.) Ingridnél szebben senki se tudott lemondani és bánkódni, vagy olyan tartózkodó eleganciával az erős, oltalmazó férfikarokba omlani, mint ő. Ezt játszotta – gyönyörűen és megunhatatlanul – azokban a filmjeiben, melyeket máig a legjobban szeretünk: a Casablancában, a Forgószélben, a Gázlángban és ezt az Akiért a harang szólban is. Hemingwayt, aki pedig maga „ígérte meg” Ingridnek Maria annyira vágyott szerepét, más fából faragták. Ő nemigen volt vevő semmiféle romantikára meg három másodperces csókokra, végül csak hatodik nekifutásra tudta végignézni az elkészült filmet. Ingrid se volt elégedett ezzel az alakításával, bevallása szerint annyira nyomasztotta őt Gary Cooper iránti rajongása, ráadásul azzal sem tudott betelni, hogy végre egy színész, aki „lefelé” néz rá, vagyis magasabb nála, hogy képtelen volt a szerepére összpontosítani.

Végül nem a közönség, ő unta meg az egyforma szerepeket. Megpróbált kitörni, de kudarcot vallott. Ha mást csinált, mint amit vártak tőle, a siker elmaradt. Rögeszméje volt Szent Johanna, mindent elolvasott az orléans-i szűzről, de a film, amelyben eljátszotta, visszhangtalan maradt. De végül mégsem a kevés kudarcból, hanem a sikerekből lett elege. Meg Hollywoodból, a műtermekből, az egész műanyag világból, amelyben élt. Mást akart csinálni, igazi emberekről, igazi valóságról szóló filmeket. A házassága is elfáradt, szerelmei eleve reménytelenek voltak. Ingrid a saját útját kereste. Amivel fájdalmat okozott azoknak, akiket szeretett, elsősorban Petternek és Piának, és óriási csalódást a bálványát vesztett közönségnek.

Tíz évvel érkezése után, egy szédületes pályafutás csúcsán Ingrid hátat fordított Hollywoodnak, a sikernek, a népszerűségnek, a családjának, még saját szigorú, protestáns értékeinek is. 1949-ben egy bőrönddel és háromszáz dollárral a zsebében elutazott Olaszországba. Néhány hétre ment, hét év lett belőle.

A bátor lépéshez egy véletlenül látott film, a Róma nyílt város adta meg a végső lökést. Az olasz Roberto Rossellini filmje, amely a németek által megszállt Rómában játszódott, döbbenetes hatással volt Ingridre. Hát így is lehet filmet csinálni? Az élet szinte kézzelfogható valóságáról? Hétköznapi emberek valóságos drámájáról? Azt hitte, ez valami kuriózum. Megnézte Rossellini másik filmjét, a Paisát is: ugyanaz az élmény. Igen, ő ilyen filmekben akar játszani! Nem vitás, oda kell mennie, ahol ezek készülnek. Semmit se tudott Rosselliniről és az olasz neorealizmusról. Amerikában, néhány csodabogarat leszámítva, senki sem nézett olasz filmeket. Írt hát egy levelet ennek a Rossellininek: „Kedves Rossellini úr! Láttam a Róma nyílt város és a Paisa című filmjét, és mindkettő nagyon tetszett. Ha szüksége van egy svéd színésznőre, aki angolul nagyon jól beszél, németül még nem felejtett el, franciául nehezen érthető és olaszul csak annyit tud, hogy ti amo, szívesen fölkeresem. Ingrid Bergman.”

Mintha egy előkelő svájci nevelőintézetet készülne épp elhagyni, ahol különös súlyt helyeztek az idegen nyelvek oktatására. Egyszerűen svéd színésznőnek titulálja magát. Egy szóval sem említi, hogy ő Amerika első számú női filmsztárja, hogy több tucat filmben játszott már eddig híresebbnél híresebb partnerekkel, hogy Oscar-díjat kapott a Gázlángért – nem, csak a nyelvek és az a huncut „ti amo”. A New York-i utcán megkérdezett egy autogramkérő olaszt, ismeri-e Rossellinit, és meg tudná-e mondani, hova küldhet neki levelet.

Rossellininek fogalma sem volt róla, kicsoda az az Ingrid Bergman. Mindenestre hosszú és lelkes levélben válaszolt, mekkora boldogság volna számára, ha most készülő, Stromboli című filmjében Ingrid is szerepelne. Így kezdődött a románc és a közös munka. Rossellini, mint afféle gyúlékony olasz, szinte rávetette magát Ingridre. Nős is volt, Anna Magnani sem örült felhőtlenül az angol nyelvű táviratnak, kapott is érte a képébe a csapodár Roberto egy nagy tál paradicsomos spagettit – de az olasz akkor már nem tágított. „Mindig megszerezte, amit akart. És akkor engem akart!” – állapította meg lakonikusan Ingrid. Persze hogy őt is magával sodorta ez a nagy akarás, mégis, ő talán inkább saját merészségébe, a vágyott szabadságba és Itáliába szeretett bele. Róma, Nápoly, Capri, Amalfi, Stromboli – Ingridet elkápráztatta az olasz táj szépsége és az emberek, akik mindenütt úgy ünnepelték őt, akár egy királynőt.

De Itáliában, Rossellini mellett sem találta meg, amit keresett. A szenvedély hamar kihűlt, a házasság tönkrement, a közös filmek nem érdekelték a világot. Amerika kivetette őt a szívéből, amiért lerombolta saját mítoszát, mégis oda tért vissza gyermekeivel, Robertinóval és az ikerlányokkal, Isabellával, a későbbi színésznővel, és Isottával. A szakma hamar megbocsátott, első, újra Amerikában forgatott filmjéért, az Anasztáziáért megkapta második Oscar-díját. Lassan a közönség is visszafogadta a szívébe. Már nagyon megválogatta a szerepeit, és egyre többet lépett fel színházban, Európában is. A következő évtizedek hoztak néhány emlékezetes alakítást, mint például a Szereti ön Brahmsot? című filmben, ahol Yves Montand és Anthony Perkins voltak a partnerei, A kaktusz virágában megcsillogtathatta humorát, a Gyilkosság az Orient-expresszenben pedig már mellékszerepet is vállalt, meg is kapta érte a harmadik Oscar-díját. 1978-ban visszaköltözött Svédországba. Pályafutásának egyik nagy ajándéka volt, hogy szerepelhetett Ingmar Bergman Őszi szonáta című filmjében, és együtt játszhatott Liv Ullmann-nal. Élete legutolsó szerepében Golda Meir izraeli miniszterelnököt alakította egy tévéfilmsorozatban, amiért posztumusz Emmy-díjat kapott. Talán ezekben a kései filmjeiben tudta igazán megmutatni, mire képes, ha kiszabadulhat a szépség fogságából, és mire képes, ha egyéniségétől különböző karaktereket kell eljátszania.

De mégis, mégis a Casablanca... Mégis csak az a fájdalmas mosoly, az a könnyben úszó szempár, az a kalap, az a szívfacsaróan szép bánatos arc az, amire mindig emlékezni fogunk.