Szép őrület

- A háborút hol vészelte át?

– Budán, a Rózsadomb és a Pasarét között. Egy kazánházban laktunk. Bújtattunk két zsidó lányt. Ott volt az én anyám, a lányok anyja, egy rakás gyerek, tízen éltünk a villának a kazánházában. És hol a németek jöttek, hol az oroszok. Hol németek, hol oroszok. Borzalmas cirkusz volt, sose tudtuk, ki lő agyon majd bennünket, mert ott nagy harcok voltak. Ott villáról villára mentek, és amikor berobbantak az oroszok, az kérdezték: Nyemecki? Nyemecki? Aztán visszajöttek a németek, vérben forgó szemmel keresték, hogy nincs-e a házban katonaszökevény, üvöltöztek, hogy miért maradtunk itt, miért nem mentünk Nyugatra. Hát szóval borzasztó volt ez az egész. De aztán nagyon mulatságos volt később.

– Mulatságos?

– Igen. Az anyámat kellett bújtatni. Nagyon gusztusos, kövér mama volt, s mindig őt keresték. Mamka, mamka, sztali mamka, nye mamka? Anyámat mindig bedugtuk az ágyba, rá a dunnát, mi is ráültünk gyorsan. Ők meg mondták: Klára nem szép, Klára sovány, vojna, tudom, vojna, Klára nem kell. Mamka hol van?

– Pedig én azt hittem, hogy elsősorban magának volt félnivalója, mert hiszen szép, fiatal színésznőként...

– Nézze, én először is valóban nagyon sovány voltam, másodszor összevissza kentem magam mindenfélével, például hipermangános vízzel, amit vérbaj ellen használnak, úgy, hogy lássák rajtam, súlyos vérbajos vagyok. Meg különben is csúnya voltam, hiszen alig ettünk valamit. Általában marharépát és néhanapján lóhúst. Anyám, ő igen, ő tartotta magát!

– És pályatársakkal találkozott az ostrom idején?

– Nem, akkor nem. A felszabaduláskor az uram elindult... Mit nevet?

– Furcsán régimódi nekem, ahogy azt mondja: az uram. Ma már úgy mondják: a férjem. Mi a különbség?

– Semmi. Illetve nem több, mint a nörsz meg a gyereklány között. Nekem az uram volt.

– Rendben van, Klárika, ha ilyen nyomatékosan állítja, akkor talán mégis lehet lényeges különbség a két kifejezés között. Ott tartott, hogy az ura elindult...

– Elindult és kereste a kibombázott színészeket. Nagyon sokat megtalált. Szörényi Éváékat, Mészáros Ágiékat, Dayka Margitékat. Akkor lementünk a pasaréti filmgyárba. Ott az öltözőket kikapartuk csákánnyal, és családonként beslichtoltuk a kibombázottakat, ott éltünk elég sokáig.

– A felszabadulás után, amikor már elkezdődött itt lassan az élet, de a romeltakarítás még be sem fejeződött, akkor egyszer csak maga hirtelen színházigazgató lett!

– Az nagy hecc volt! Úgy történt, hogy Jób Dánielt – arra hivatkozva, hogy egyrészt már öreg, másrészt semmi köze nincs az új rendszerhez – menesztették. És akkor Somló Istvánt, Benkő Gyulát meg engem a Révai József felhívatott a kultuszminisztériumba, és közölte: maguk régi vígszínházi színészek, magukat szereti, ismeri a polgári közönség. Én pedig szeretném a haladó szellem- intelligenciát újra becsábítani a színházba, ezért célszerűnek látszik, hogy maguk átvegyék a vezetést. Azt játszhatnak, amit akarnak, csak rendszerellenes ne legyen. De amit akarnak. Nem kívánok semmi balos dolgot, játszhatnak külföldi darabot is. Maguk három olyan név, akire bejönnek.

– Ebben Révainak nyilván igaza volt. De a toleranciáján akkor is csodálkozom. Hogy kezdtek munkához?

– Hát először is elosztottuk egymás közt a feladatokat. Somló volt a levelező igazgatónk, aki a külföldre került haveroktól kért darabokat, jó vígjátékokat. Én voltam a mindenes, vagy nem tudom, micsoda. Például ha egy színész hiszterizált, akkor szóltak: Klári, menj le! Lementem, mi baj van?, vigasztaltam, összeszidtam, mikor mire volt szükség, szóval én voltam a dada. Benkő Gyuszit beléptettük egy pártba, mert ő akkor még Vitéz Benkő Gyula volt, és mondtuk neki: ez nagyon rosszul hangzik manapság, Gyuszikám. Tudjuk, hogy a papa volt vitéz, nem te, te örökölted, de ez máma nem megy, ez a vitéz dolog. És egyikünk se lépett még be sehová, és koalíciós idők vannak, és az nem lehet, hogy három igazgató van, de semmilyen párttag nincs itt közöttünk, úgyhogy te most, édes Gyuszi, szépen belépsz, ne idegeskedj, egy vitéz ne legyen olyan ijedős!

– És hova léptették be?

– Gyuszikát beléptettük a szocdem pártba, szegénykét, úgyhogy sokat kellett neki járni gyűlésekre meg értekezletekre, aranyos volt. És mindenki nagyon meg volt elégedve. Talán még Révai is... Egyébként a Révai nagyon szeretett engem. Meg szerette a színházat. Mert ő is polgár volt.

– De ezzel ugyan nem dicsekedett. Úgy értem, hogy a polgári származásával...

– Hát abban az időben az ilyesmi nem hangzott jól.

– Az viszont eléggé köztudomású volt, hogy bár maga Mohorán nevelkedett, ott nem libát őrzött...

– Ja, hát az életrajzot mindennap újraírtuk.

– Amilyet éppen kellett?

– Hát persze! Úgy írtam be, hogy apámnak földje volt. Hogy ne is hazudjak, de azért ne írjam le, hogy majdnem ezer hold, mert ugye ezt bizonyára sokallták volna. A Sztankay – akinek görögkeleti pópa volt az apja – mesélte, hogy o azt írta, atyám pásztor volt. Ha rákérdeztek, akkor megvallotta, hogy lelkipásztor. Hogyne, akkor minden héten kellett legalább egy önéletrajzot írni, az ember néha már azt sem tudta, mi igaz belőle, mi nem... De amúgy nekem semmi bajom nem volt. Engem még Rákosi is szeretett.

– Komolyan?!

– Hát mit csináljak? Nagyon szégyellem magam, de így volt. Első Kossuth-díjam átvételénél álltunk a Parlamentben Bajor Gizivel, Major Tamással, amikor megjelent a kopasz, és mindenkihez volt egy-két jó szava, mosolyogva atyáskodott a kitüntetett művészekkel, és hozzánk is leereszkedett. Nekem azt mondta: magát mi nagyon szeretjük, maga miért nem tanít a főiskolán? Mondom, Rákosi elvtárs, azért nem, mert engem polgári származásomnál fogva istenhívőnek neveltek... Ekkor kezdett el lökdösni Major, meg rémülten suttogott, hogy meg vagyok őrülve – de én csak folytattam, hogy mivel én hiszek Istenben, hát esetleg elrontanám még a főiskolai növendékeket is. Nézett a kisöreg, nézett rám, hogy mi? Isten? Istenhívő? – kérdezte, majd némi töprengés után hozzátette: majd elmúlik... Kész. Aztán már jöhettek a népnevelők... Mondtam nekik: gyerekek, Rákosi elvtárs azt mondta; elmúlik, de még nem múlt el. Én fogok szólni, ha elmúlt.

– És milyen volt az új közönség?

– Lelkes. Ugyanúgy, mint mi. Soha nem felejtem el, hogy amikor megnyitottuk a színházat az első szabad május elsején, már jött a közönség, mi még súroltuk a padlókat, mert éppen csak hogy befejeztük a meszelést a premier előtt.

– Mit játszottak?

– Az Éjjeli menedékhely volt műsoron. Irtózatosan nehéz próbák előzték meg a bemutatót.

– Miért?

– Mert akkor még nem voltak hidak a Dunán, és jó néhányan nem tudtak hazajárni, ezért bent aludtak a színpadon, a díszletben. Például Bihari Jóska – aki valahol Óbudán lakott – itt aludt a saját színpadi díszletpriccsén.

– Tehát az Éjjeli menedékhely neki valóban éjjeli menedékhely volt.

– Neki valóban az volt, meg másoknak is. Mert csak egy katonai pontonhíd volt, azon meg nem lehetett sétafikálni.

– Maga hogy jött át Budáról?

– Engem is úgy hoztak.

– Kik?

– Ismerős orosz katonák. Barátságból. Előre megmondták, hogy áthoznak, de figyelmeztettek, hogy majd a hídon ellenőrzés lesz – már tudniillik hogy őket ellenőrzik –, s azt fogják mondani, egy fasisztát kísérnek, s ha néha puskatussal meglöknek, ne haragudjak. Mondtam, jól van. A két aranyos orosz kiskatonával nagyon jóban voltam, de a látszat kedvéért olyanokat rúgtak belém, meg puskatussal akkorákat vágtak rám – egyszer még le is köpött az egyik, miközben lefasisztázott –, hogy az olyan volt, mint egy túlságosan is átélt színészi produkció. Talán az elfogott titkosügynököt nem kísérték ilyen dühödten a bitófa alá, mint ahogy az én barátaim kísértek engem a hídon a színházi próbára.

– Érdekes, hogy az embereknek azonnal volt kedvük a színházhoz.

– Hogyne. Pedig a bunkerből, a pincékből akkor bújt ki mindenki tetvesen, éhesen, büdösen. Mosakodni nem volt miben. De hihetetlenül optimisták voltunk. Megszabadultunk attól a nyomasztó német szörnyűségtől, ami itt volt, meg a nyilas borzalomtól, és tényleg úgy éreztük, hogy a rémuralom után végre felszabadultunk, hogy most minden másképp lesz, új élet kezdődik. Mentünk lapátolni, hordtuk a romokat, temettük a hullákat, sírtunk, aztán nevettünk, aztán énekeltünk, közben a pénz leértékelődött, kosárban vittük haza a bankjegyeket, mert már csak egy tojást ért tízmillió pengő. Röhögtünk. Minden kapualjban csencseltünk valamit valamire; két krumpliért kínáltak egy fej hagymát és három mosószappant. És hirtelen együttérzőek és jószívűek lettek az emberek. Művésznő, tessék bejönni! És akkor valaki adott két fadarabot vagy három szem brikettet fűteni, mert biztos nincs a művésznőnek tüzelője. Nincs bizony, nagyon köszönöm, mit adjak helyette? Mit adjak érte? Á, semmit a világon, tetszik majd játszani, az lesz nekem a fizetség... Hát ez egy ilyen nagy banzáj volt akkor... Euforikus állapot, örömünnep, nagy lelkesültségek, nagy fogadkozások, őrület volt, szép volt...

– Szóval ez volt a nagy újrakezdések időszaka.

– Persze.

– Az egykori naiva számára bizonyára művészileg is, mert hiszen, gondolom, akkor kezdett igazából kilépni a korábbi szerepköréből.

– Igen. Én színésznőként tulajdonképpen ’45 után kezdtem beérni.

– És ami a privát életét illeti? Ugye akkoriban tűnt fel a magyar színpadokon egy komoly – és nagyon fiatal – tehetség. Úgy hívták, mint a hírneves konferansziét: Darvas Szilárd. Mi Darvas Iván néven ismerjük.

– Darvas Iván, igen. Ő volt a második férjem. Apáthy és Várkonyi Művész Színházában az Euridiké cím- darabra készültünk, és már régóta kerestek nekem partnernek férfi szereplőt, amikor a Rátkai Marci bácsi hozott egy fiút, akit valóban úgy hívtak akkor, hogy Darvas Szilárd. Rengeteg keze volt, rengeteg lába, sovány volt, helyes volt. Hát, ugye ez megint partnerszerelemmel kezdődött, és házasság lett a vége. Tizenhárom évig voltam a felesége. Már előbb elromlott a házasság, de miután közbejött ’56, neki a börtön, én azt szépen kivártam. Bár akkoriban a „látogatóim” – hogy kell ezt finoman mondani? – gyakran kérdezték: miért nem válik el ettől a stricitől?! De én csak azt hajtogattam, hogy elvtársak, nyugalom, amíg ül valaki, addig nem válik el az ember. Majd kijön, és akkor megbeszélem vele, hogy válunk vagy nem válunk, de parancsszóra nem válok. És különben is, ez privát ügy. Hát ugye ez megint egy olyan korszak volt az életemben, ami gyönyör- is volt, de aztán szörny- is, ezzel az ’56-os börtönüggyel.

– Gyakran látogatta a férjét?

– Hetenként. És hetenként kellett a gatyákat fölfejteni, hogy hol van a cigarettapapírra írt üzenet. Egész hosszú leveleket tudott írni cigarettapapíron, és bevarrta vagy az ing, vagy a zsebkendő, vagy az alsóneműje szegélyébe, és ha hazahoztam a szennyest, föl kellett fejteni, mert valahol biztosan volt egy cédula. Hogy küldjek be ceruzát kenyérbe sütve, meg különböző lelki dolgok, ilyesmi... És akkor voltak ezek a rácson keresztüli beszélgetések, amiket hát nem is tudok itt reprodukálni, egyszerűen borzasztó. Nem lehet érteni egymás szavát, mert ötven feleség vagy anya egyszerre várja a bebocsátást, és van egy hosszú rácsos fal, előtte vasrúd, hogy ne lehessen közel menni, ne lehessen benyúlni, beadni vagy elvenni semmit, és amikor becsődül húsz rab, akkor ötven asszony egyszerre ordít, nem lehet érteni egymástól semmit, mindenki kiabál: hogy vagy? Mi újság odakint? De hát ezt egyszerre ordítja mindenki, és az ember végül rájön, jobb, ha ebben a hangzavarban nem beszélnek, inkább csak nézik egymást, és kész. Na, ennyit erről – beszélgessünk valami kellemesebb témáról.