Szép és régimódi szenvedés?

Radnóti sorait vonzza a kötet címe. Azt a verset, amelyben a költő a „régi börtönök nyugalmát” sírja vissza. Csakhogy itt s ebben tételesen nincs igaza. Ugyanis az „igazságszolgáltatás” hajnalán a büntetések rémesek voltak. Szemkitolás, nyelvkitépés, kézlevágás, orrcsonkítás – hogy csak az Árpád-kor klasszikus fenyítéseit soroljuk.

Amelyekhez képest a Csillag börtön szigorítottja szanatórium.

A kivégzések nyilvánosak voltak, szcenírozva, tanulságul és elrettentésül, szinte közszolgáltatásként. Csak a humanizmus és a felvilágosodás filozófusai kezdték a szabadságvesztést (kvázi) „népszerűsíteni”, börtönök építését sürgetni, hisz a korábbi kínvallatásokhoz és testi gyötrésekhez képest ez az új modell nagy és tisztelendő előrelépésnek tűnt a pönológiában, a büntetéselméletben.

A vádlott alkalmilag változott, a hóhér ugyanaz volt. És nemcsak akasztott-nyakazott. A vallatáskor korbácsolt, kerékbe tört, nyújtó súlyokkal, tüzes fogókkal, tüskés nyúllal, hússzaggató pókkal gyötört. A beismerés számított a „bizonyítékok királynőjének”, és a tortúrák végére többnyire meg is született. (Amíg nem, addig nem fejeződött be a nyúzás.)

A hóhér látta el az alantas munkákat. Ő volt a sintér, ő gyűjtötte össze az ismeretlen holtak tetemeit, ő volt a bordélyok felügyelője, másfelől kiváló sebész és anatómus, céhének szakképzett tagja, minősített mester és profi bakó. Fellépésük (11–13. század) előtt a kivégzés jogát a sértett kapta meg (!), vagy papok intézték rituálisan, áldozásképpen. A hivatásos hóhér, az embermészáros a városon kívül lakott, házában volt a kínzókamra és sokszor a tömlöc is.

A börtön sem olyan volt, mint manapság, céljai közül – mások mellett – hiányzott a reszocializációs törekvés, eszközeiből a foglyok differenciált kezelése.

A kiváló jogtörténész-professzor könyve gazdag forrásanyaggal teszi áttekinthetővé a börtönök és büntetések (olykor biz riasztó) kultúrhistóriáját.

(Mezey Barna: Régi idők tömlöcei. Büntetések, börtönök, bakók. Rubicon-könyvek.)