Szem, fény, vesztés - Tóth Ilonka a Nemzeti Színházban

A végén kezdem: volt egy függelék a Nemzeti Színházban bemutatott Tóth Ilonka című előadás után. Az idősebb játszó személyek a színpad elejére jöttek, és ki-ki elmondott egy személyes történetet ’56-ról, a forradalomról. Voith Ági, Bodrogi Gyula, Csurka László, Mécs Károly megindító és szerény szavai után jött az elmúlt hetek háryjánosa, Dózsa László, fehér zubbonyban, fekete nadrágján piros csík – ez biztos valamilyen egyenruha –, és rajta lógott az összes kitüntetés, amit a tizennégy éves korában elkövetett hősiességekért kapott. Mint egy betanult monológot – de hiszen betanult monológ –, úgy darálta el a mostanában unásig ismert szöveget a sortűzről, a tömegsírról, a zsidó kórház becsületes orvosáról (valaki szóljon neki, hogy nem Kárpátinak hívták), a fejében ragadt két szilánkról. Majd – nyilván az előadás okozta ihletettségből merítve – folytatta: Tóth Ilonkát személyesen is jól ismerte, hiszen sokszor vittek sebesültet („még szovjet katonát is!”) a Domonkos utcai kórházba, ahol „Tóth Ilonka becsületesen ellátott mindenkit”. Ezen a ponton Dózsa László hangja elcsuklott, megrendülésének hullámai a balkont verdesték.

Csakhogy: Tóth Ilona november 4-én került a Domonkos utcai szükségkórház élére (a dátum amúgy az előadásban is elhangzik). Dózsa László az egyik meséje szerint november 5-én, a másik szerint november 6-án lett sortűz áldozata, vagyis semmilyen sebesültet nem fuvarozott sehova. (Korábban meg azért nem találkozhatott Tóth Ilonával, mert a medika maga mentőzött, Bécsbe szaladgált gyógyszerért, illetve a Pé­­terfy Sándor utcai kórházban dolgozott – ezekről a tényekről nem vitatkoznak a különböző politikai elkötelezettségű történészek.)

Szóval Dózsa László vallomása – valójában szerepeltetése az előadásban – meglehetős kényelmetlen az alkotónak és a nézőknek, nemcsak az itt elhangzott evidens konfabuláció miatt, hanem az óriásplakátügy miatt is. Az ugyanis, hogy ki van azon a bizonyos fotón, nem hit, még csak nem is „saját állítás” kérdése.

Főleg azért kellemetlen, mert az író, Szilágyi Andor a legjobb tudása szerint igyekezett összekalapálni egy igazi kurzusművet a megfelelő történészektől vett idézetekből, megszolgálván a Schmidt Mária-intézet hathatós anyagi támogatását. Az előadás előtt tartott bemelegítő beszélgetésen valóságos krimi-thrillerben tálalta a közönségnek a konklúziót – az előadás tézisét, állítását, üzenetét: Tóth Ilona ártatlan, kivégzése koncepciós perben született ítélet alapján történt. Hozzátette azt is, hogy mindezt nem a fejünkkel, hanem a szívünkkel fogjuk majd megérteni. Ezzel meg is volnánk: jöhet az előadás.

MTI Fotó: Soós Lajos

Az csak később, magából az előadásból derült ki, hogy muszáj a „szívünkre” hagyatkoznunk, mert az eszünkre, a fejünkre nem tart igényt a rendező, Vidnyánszky Attila. És bár az érzéki-érzelmi hatásmechanizmus sajátja a színházművészetnek, kizárólagossága színházbűvészethez, szemfényvesztéshez vezet. Ha a színpadon tombol a káosz – zajlik több jelenet, forog a forgó, zeng a zene, statiszták bukfenceznek a koporsóba, vetítenek a hátsó falra, a többszintes, hatalmas díszlet egyik emelvényén fémes felületen zeng a bírói kalapács és neves színészek üldögélnek a színpadon, belemerevedve egy-egy hatásosnak vélt arckifejezésbe, majd hirtelen tánclépésre vált az addig töknormálisan beszélő színész, és kibalettozik a színről, miközben a másik oldalon előre-hátra, színről ki- és színre belépdel és egyetlen mondatot ismételget egy disszidálni készülő pár, az asszonyka virágcsokrot szorongat a kezében, a díszlet középső szintjén egy emelvényen elterül a nagyon közönséges szovjet tiszt, balján lengén öltözött, kerekded nő vihorászik, lábainál a még közönségesebb szovjet altiszt tesped –, nos, akkor kicsit nehéz összerakni a történetet, és teljesen természetes, hogy a közönség nem is feszít erőt ennek érdekében. Hiszen sokkal egyszerűbb a középen kétségbeesett arccal álló törékeny lányalakot nézni – tényleg megrendítő, és ennyi elég is. Így működik a történelmi giccs.

Össze van itt gereblyézve minden, ami a színre vívők – és a pillanatnyi hatalom – kezére áll a múlt értékeléséből, az ’56-os forradalom történetéből és szereplőiből. Illetve nem is minden, hiszen köztudott, hogy Tóth Ilona – a Kollár-ügyben való szerepe mellett – hősiesen nyomtatta a röplapokat, szervezte a terjesztésüket, szembeszegült a megszálló szovjet hatalommal, vagyis nappal gyógyított, éjjel szervezkedett, egyebek mellett ez őrölte föl a fizikumát is. És része volt annak az ítéletnek, amellyel sújtották.

A Nemzeti Színház előadásában úgy szeretnék tudatni, hogy Tóth Ilona nem élt vissza orvosi hivatásával, nem ölt embert, a beismerő vallomást kényszer hatására tette, sőt Kollár nem is halt meg, új személyazonosságot kapott, konteó az egész, akárcsak a Rajk-per. Ez utóbbi mint összehasonlítási alap, tudatlan nézőket és tudatlan alkotókat feltételez; olyanokat, akik távolról sem, halványan sem tudnak eligazodni a negyvenes évek végének és az ’56 utáni helyzetnek a dzsungelében. Rengeteg bizonyíték, jegyzőkönyv és (kényszer nélküli) vallomás szól amellett, hogy a fiatal medika egy bonyolult pillanatban és lelkiállapotban embert ölt, és összetákoltak sok mindent az ártatlanság mellett – de a cél nem az igazság ábrázolása (hisz még ez az ártatlansági verzió is zavaros, dramaturgiailag összerakhatatlan), hanem a hős előállítása, kerül, amibe kerül (lásd Dózsa Lászlót).

Sokba kerül. Vidnyánszky színházi nyelve az utóbbi években alaposan bemerevedett, kedvenc technikai eszközeit és külsőségeit hányja halomba; így volt ez a Johanna a máglyán, a Vitéz lélek esetében is. A kedvenc külsőségek – a fentebb felsorolt érzelemfokozó, zsigereket célzó mutatványok – megmondják, pontosabban „a szívünkön keresztül megüzenik”, miről mit kell gondolni. Színházi gyorsétkezde, elő­­re­­gyár­­tott elemekből.

A cél az igehirdetés. Csakhogy a színház nem templom, ha be-, meg- vagy fölszentelik, akkor sem. És Vidnyánszky sem pap.