Szellemidézés
„Az emlékirat... a túlélő diadala a holtak fölött – írja Ungvári Tamás –, a bosszú alávaló formája.” Naplókat, memoárokat olvasva nagyot kell bólintanunk. Ám Ungvári éppen arra tanít e kötetével is: „az emlékezés békévé oldhatja a felháborodást”, az irónia hordozhatóvá teszi a tragédiát.
Azokét is, akik megtorpantak egy ígéretesnek induló úton, s félelmüket becsvággyá alakítva letértek a tisztes akadémiai karrier ösvényéről, és a politika funkcionáriusaivá emelkedtek/süllyedtek, folyamatos önfelmentésekbe vagy cinikus vállvonogatásokba menekülve (Ortutay, Darvas, Erdei és mások).
Az emlékezés rétegei rendre fel-felfeslenek. Lám az a Lám Béla, aki hajdan, Ady előtt Csinszka körül legyeskedett, a szibériai hadifogságban kezd új életet, s fia is születik ott: Lám Leó. E rajzfilmbe illő nevet aztán a tulajdonos Lázár Györggyé egyszerűsíti, s így lesz 1945 után a hazai pedagógia egyik osztályharcos prófétája. Ugyanebbe az emlékmorzsába belefér még szereplőként Mérei Ferenc és Rákosi Mátyás, Veres Péter és Soós Júlia, Lakatos Imre és a Darling eszpresszó kékharisnyái közül egy marokravaló.
Persze, hogy hol kell megfeszegetni ezeket az emlékrétegeket, azt tudni kell. Könyvből, tapasztalásból, ismeretségből. Ungvári mindháromban nagyon erős. Egyforma enciklopédista elokvenciával ír a felejtésről és az emlékezésről, és e kettő nem áll oly diametrális ellentétben sem, mint gondolhatnánk.
Egységbe forr a kötetben történelem, kultúrhistória és pletyka, de mindegyik látószöge távlatos. Az anekdota mögött is mélységek és magasságok húzódnak, a karc nyomán is profilok bontakoznak, a hétköznapok civódásaiba is beleköszön az történelem.
Ungvárinak különös érzéke van a groteszkhez, egy-két soros megállapításokban tömör jellem- és korrajzot ad. Szórakoztató, szellemes, okos könyv. Azok közé tartozik, amelyeket el kell olvasni, mielőtt még...
(Ungvári Tamás: Az emlékezés enciklopédiája. Scolar Kiadó.)
