Szelíd teremtés
Mary Shelley hajdani rémregénye nyomán a felelőtlen teremtő és a szörnyű teremtett viszonyáról szól a történet.
„Művészfilm az, ahol minden tovább tart, mint igazában” – mondta egy nyegle ismerősöm. Hosszabbak a pillantások, lassabbak a mozdulatok. Mundruczó kockáztató alkat, s magabiztos. A hosszú autókázás a kezdő képsorokban ugyan alkalmas lehet arra, hogy szituálja a főhőst (magát Mundruczót), ám monotóniájával ki is kapcsolja a néző érdeklődését. Amit látunk: magánüggyé terebélyesedik. Ilyenkor merül fel a „mit nézek én itt egyáltalán?” nem csupán költői kérdése. (A műélvezet ellen hat az is, hogy alig érthető a technizált motyogás.)
A szereplőválogatásnál visszakapcsolódunk, itt végre érezhető a tempó: a sok bamba felcsihol. És beszélniük sem kell, csak sírni, sírni, sírni... Aztán bejön a fiú, aki sosem tanult meg szeretni sem szívből, sem színből. A páros jelenetben a válasza agresszív, végletes, gyilkos, ha még nem világos is, hogy miért.
Homályban tapogatózunk: ki kicsoda, ki mit tud, s mit nem (főleg). Lassan bontakozik a történet: a kongó és baljós bérház kínálja magát, de mi türelmetlenül többre vágyunk. Érteni szeretnénk a hősöket. Az életüket.
A kép rettenetes. Hideg, néptelen, lepusztult épület, galambszaros padlás, leszakadó gang, véres hó, halálvirág, temetőkapun ígért feltámadás: lakatlan lelkek rozsdatemetője.
A viszonyok gyűlöletesek. A magányos rendező és a sorozatgyilkos fiatalember (apa-fiú) kapcsolatának hiteltelensége nagy tehertétel. Ami elég volt Mrs. Shelley idején, a gótikus regények árnyalatot nem igénylő fekete világában, az ma már kevés. Azóta elkényeztetett bennünket a modern filmművészet. Fellini és társai után a gótikus regény nem vonzóan titokzatos, hanem egyszerűen üres.
Félsikernek mondanám sajnálattal. Hárman ültünk a nézőtéren. (Amivel nem azt akarom mondani, hogy hat néző esetén sikerről beszélhetnénk...)
Rendezte, részben írta, az egyik főszerepet játssza: Mundruczó Kornél.
