Széchenyi világai
A legnagyobb magyar halálának százötvenedik évfordulójára emlékezve rendezte meg ezt a kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeum gárdája, talán ezért, hogy az öngyilkosság körülményei (egyáltalán, a döblingi évek) a szokásosnál nagyobb hangsúlyt kaptak. (De, minthogy a kiállítás ez év márciusának elejéig látható, megünnepelhetjük születésének kétszázhuszadik évfordulóját is akár – egy ilyen gazdag életút kapcsán egyébként is mindig akad valami ünnepelnivaló.) Már a cím is arra utal, hogy a kiállítás rendezői – miközben, ha csak vázlatosan is, az egész életművet áttekintik – egyes pontokat kiemelnek, kinagyítanak, és lehetőség szerint gondosabban körüljárják őket.
Akik nem ismerik az életművet (akad ilyen egyáltalán?), azok számára nyilván a Lánchíd építését bemutató – igazán impozánsra és interaktívra sikeredett – terem bemutatója viszi el a pálmát. Ha akarjuk, akkor a muzeológusok és Barabás Miklós segítségével mi is az ünneplő tömeg egyik tagjának képzelhetjük magunkat az alapkőletételen, nem sejtve, mennyi megpróbáltatás vár még mindazokra, akik ott kéz a kézben ünnepeltek. Azok számára viszont, akik jól ismerik a legnagyobb magyar pályáját, életét, az utolsó termek hatnak a reveláció erejével: a Széchenyi-kultusz másfél százados vargabetűi nemcsak azt mutatják meg, hányan és hányféleképpen igyekeztek eladni a saját portékájukat a Széchenyi márkanévvel, hanem arra is, milyen mélységekbe és magasságokba tudja ragadni a gróf iránti tisztelet az utókort. S aki a történelem közhelyszótárát akarná egyszer megírni, az is gazdag anyagra találhat itt, ezen a pompás kiállításon.
