Szabadesés

Mert akkor – képzeljék el – Molnár Piroska ott állhatna a hétemeletes panelház tetőpárkányán mindhalálig, és hiába szeretné levetni magát (szeretné?) a halálba. A helyzet elsúlytalanodna.

Márpedig nem ez a jelző kívánkozna oda a film hét szimultán történetéhez. Hiszen azok mind igencsak súlyosak: a félelem, a magány, az öregség, az irracionalizmusok történetei. Ha bika fújtat a családi ebédlőasztalnál a kisfiunk füle mellett... Ha az ünnepelt üveges szemmel néz a semmibe az őt dalolva ünneplők között... Ha a szerelmet felülüti a sterilitás utáni vágy... Ha ezoterikus agymosásban részesülünk, s közülünk csak egy, a leginkább engedetlen képes átmenni a falon, mi többiek csak koppanunk... Ha hármasban próbálunk olyan társasjátékot játszani, amelyik igazából leginkább csak kétszemélyes... Ha csalódottságunkban meg akarjuk fordítani a történtek irányát, nem megszülni a gyereket, hanem visszatuszkolni orvosi segédlettel...

Mert az irány – az nagyon fontos. Keservesen elszánt főhősnőnk leugrik a hetedikről, majd – szó szerint – sebesen feltápászkodva megint nekihuzakodik fulladozva a szűk, ellenséges lépcsőháznak bevásárlókocsistul, nejlonszatyrostul. Fel és le. Fel és le. A kettő között úgyis csak előjelnyi a különbség. Az élet meg csak annyi, ameddig szabadesésben elsuhanunk hét emelet kivilágított ablakai előtt. Budapest transzfer.

A világ is ellenséges. A mélyben kifacsart tagokkal fekvő nő teste mellett közömbös ipszilontolatást végez egy fekete autó. Mintha nem lenne ott semmi. Nincs is?

Groteszk film, torz, kedves, keserű és komikus elemekkel. Aki valamennyi időt rászán, jól jár vele. Gondolkodhat.

Bölcs István