Stabil menedék – Gergely Ágnes gyógyulásról és megbocsátásról
A Még egyszer Firenzébe kis könyv nagy versekkel. Alig több ötven oldalnál, én még olvastam volna tovább.
Köszönöm, mert ez jól minősít egy könyvet, verseskötetet meg pláne. Az történt, hogy a közepébe vágjak, hogy nagyon beteg voltam. Már évek óta küszködöm azzal, hogy gyakran elesem, összetöröm valamimet, és ebből mindenféle komplikációk adódnak. Megütöttem a nyakcsigolyámat is, és azóta szédülök. Az elmúlt hat évben öt műtétem volt. Ez az év is úgy kezdődött, hogy január 2-án elestem. Az orvosok először azt hitték, hogy bokatörés, de szerencsére „csak” ínszalagszakadás. Most már kicsit jobb, ezért is mertem mondani, hogy jöjjön el, csináljuk meg az interjút.
Kinek tud szólni, ha baj van, ha elesik?
Ha elérem a telefont, akkor a szomszédokat tudom hívni, rájuk mindig számíthatok. Ez egy nagyon jó emelet, nagyszerű emberek laknak itt, összetartunk. A barátaimat is hívhatom, ők is jönnek. Ennek ellenére még sosem voltam ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Nehéz együtt élni azzal, hogy minden pillanatban jöhet egy zuhanás. De már kibékültem vele, hogy ez jutott. Annyi szörnyűséget láttam idős embereknél, végzetes dolgokat, én egy szót sem szólhatok. Minden nap hálát adok a sorsnak, amikor nem esem el. Ha elment egy nap baleset nélkül.
Úgy tudom, egy évig egyáltalán nem tudott írni. Ez a betegségnél is rosszabb lehetett. Hogy viselte?
Nagyon rosszul, ilyen hosszú ideig még sosem voltam írásképtelen. Ez is az esések miatt volt, annyira leblokkoltak lelkileg-szellemileg is. Meg is ijedtem, hogy csak a leépülés ne jöjjön, de hál’ Istennek szellemileg eddig nem voltak problémáim. Attól féltem, végleg abbamaradt az írás, és ha már ez se megy, mi a fenének élek? Minek vagyok itt? Aztán egy év után egy álommal egyszer csak visszatért az írás. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy nem megy tovább, többé nem ébredek föl. Nagyon szorongató érzés volt, de felébredtem. Gondoltam, ezt most rögtön megírom, és sikerült is. És akkor megindultak a versek, ami azt jelenti, hogy három hónap alatt írtam kettőt. Nagyon lassan ment, de ezekből a versekből állt össze ez a kötet.
Az írások keletkezési ideje: 2016–2019. Ez egy korszakot is kijelöl az életében?
Igen, visszatért a hitem, hogy meg lehet gyógyulni, nem kell feltétlenül meghalni. Nagyon felemelő érzés, hogy létezik a gyógyulás, bár talán patetikusan hangzik.
Mindenáron meg akart gyógyulni, mindent megtett érte?
Nem akartam se meggyógyulni, se meghalni. Tudomásul vettem a halálközelséget, és jól éltem át, félelem nélkül. Arra gondoltam, jöjjön, aminek jönnie kell, alávetem magamat a sorsnak. És a sors azt akarta, hogy felépüljek, ami számomra azt is jelenti, hogy dolgom van még itt. De hogy mi ez a dolog, nem tudom.
Bizonyára az, hogy még sok verset írjon, nem?
Lehet, hisz más terveim nekem már nem lehetnek. Családom nincs, már nem is lesz. Pedig sokáig férjhez akartam menni, nagyon szerettem volna gyereket. Örökbefogadásra is gondoltam, de nem voltam hozzá elég bátor. Féltem, ki tudja, mit hordoznak azok a gének. Úgyhogy lebeszéltem magamat erről, így aztán maradtak nekem a versek.
Sokan az írásaikat is a saját gyerekeiknek érzik…
Nekem nincsenek anyás érzéseim a verseimmel. Ezek művek, a kezem munkái, és ez így van jól.
Az interjú teljes változatát a csütörtökön megjelent 168 Órában olvashatja!
