Spanyol lecke haladóknak
Dániel András nem könnyíti meg a dolgunkat. (Persze nem is a művészek dolga ez, hanem az irgalmas nővéreké.) Szuggesztív képei láttán (amelyekkel az ember első látásra intenzív érzelmi viszonyba keveredik) erős késztetést érzünk, hogy meg is értsük az elénk táruló világot. Hisz ezer és ezer elem kiált megértés után.
Történetek vagy történeteknek látszó tárgyak vannak elbeszélve, jelképrendszer van kidolgozva és vissza-visszatérően megjelenítve, szövegek vagy szövegtöredékek kerülnek a képekhez, és az is látszik, hogy minden mindennel összefügg: hogy ott van a megoldás a szemünk előtt, csak nem vesszük észre.
Az új helyre (jelesül a Bartók Béla útra) költözött Godot Galériában bemutatott Real című tárlat még az eddigieknél is fokozottabban viseli magán ezeket a (miket is? jobb híján mondjuk így:) stílusjegyeket. (És gyökeresen különbözik a korábbiaktól, mert ez is Dániel titkai közé tartozik: hogy mire megértjük a tegnapi képeket, ő már egészen más úton jár. Loholhatunk erősen utána.) Nemes Z. Márió megnyitó előadásában sok segítséget adott a tárlat (egyfajta) megközelítéséhez. Arról beszélt, hogy itt a fülöpi Spanyolország kap megújuló értelmezést, hogy a „real” az királyi és valóságos egyben, de minden Egész eltörött, vagy tudatosan van kettéválasztva. És már értjük is, érteni véljük az Escorial visszatérő papírmaséját, a rostély üzenetét, a sok-sok feketét és kevesebb aranyat, mindent. Aztán végigsétálunk a filozofikus címeket viselő ceruza-papír-üveg-tempera-fa-vászon együttesek előtt, és ott állunk megint értetlenül és megrendülve.
A titok nincs sehol. Mintha ez volna az igazi üzenet. Egy jelentős művész melankóliája, aki újra és újra nekilát, hogy meghódítsa a mindenséget.
Most Madridig jutott.
