Sohasem tudhatta meg, hogy felesége gyermeket hord a szíve alatt

Így már sohasem tudhatta meg, hogy felesége a második gyermeküket hordja a szíve alatt.

Vidéken nevelkedett, erdésznek készült. Azután másképp alakult. A

Kiskegyed egy interjúrészlettel emlékezik a színészre:
- Egyszer busszal elhoztak minket a Vígszínházba. A Szent Johanna ment Kútvölgyi Erzsébettel. Úgy megbabonázott, hogy végigsírtam az előadást, és elhatároztam, én is ezt akarom csinálni. Milyen különös: úgy alakult, hogy a Vígszínházhoz kerültem, és többször is ért az a kitüntetés, hogy játszhattam együtt Zsikével!

De nem csak vele. A Vígszínházban többekkel is együtt játszhatott azok közül, akiket korábban úgy csodált.
- Furcsa érzés volt. Ki is csúszott a talaj a lábam alól. Szélsőséges voltam, szertelen, bizonytalan. Hol élveztem, hol rettegtem a felhajtástól, hol szétfeszített az önbizalom, hol magamba roskadtam, hol úgy éreztem, hogy én vagyok a helyzet ura, hol pedig, hogy csak egy báb vagyok, akit a sors összevissza rángat.… Szertelen életet éltem, és elég elviselhetetlen fráter voltam. Néha, amikor látok az utcán kicsit ittas, hőzöngő, hangoskodó gyerekeket, és gondolnám, hogy no csak, ezek a mai fiatalok milyenek, mindig eszembe jut: lassabban a testtel, Attila, emlékezz, hogy te egy fikarcnyival sem voltál különb ezeknél a fickóknál! Szerintem a lényeg az, hogy soha ne feledkezzünk meg arról, hogy honnan is jöttünk, és kik vagyunk.

Egycsapásra a Vígszínház sztárja lett, ezerkétszáz néző tombolt esténként, kislányok álltak sorba autogramért a művészbejárónál. Mégse kapta el a gépszíj.
- Mindez nem én voltam, hanem az a színész, akit a színpadon láttak. Nem én voltam a hódító, nem én voltam a hős, nem én voltam a kedvenc. Én csak eljátszottam ezeket. Amikor itt ezerkétszáz néző tapsol, az ember úgy érezheti, hogy tett valamit. Bravóztak, amikor A csókos asszonyban vagy a Padlásban játszottam. Ezek a zenés előadások lettek a pillérei a színészi létemnek. Ezeket játszottuk a legtöbbször. Ezek maradtak hosszan a repertoáron. És be is határoltak. Harmincéves korom táján úgy láttam: vagy előbbre lépek, vagy abbahagyom a pályát. Mert hiába lelkesülne akár ötezer ember, ha énbennem nem történik semmi. Akkor talmi a siker. Nagyon szigorú vagyok magamhoz, szigorúbb, mint a környezetem hozzám. És nem tetszettem magamnak.

Hiába a sikerek, az elismerés -, elbizonytalanodott. Kereste az útját, és évekbe telt, amíg megtalálta.
- Egyszerűen azt gondoltam, nem vagyok elég tehetséges. Ha csak ennyit tudok felmutatni ebből a gyönyörű szakmából, az kevés. S az ember nem tud egyszer csak falakat áttörni. Segítség kell. A Leonce és Léna előadása volt az - az akkori feleségem, Eszenyi Enikő rendezte -, amelyik elhitette velem, hogy képes vagyok új energiákat mozgósítani, amelyek ki is szabadítottak a depresszióból. Bizalmi helyzetben született a Dühöngő ifjúság is, amely megerősített. Úgy hiszem, sokan és sokáig félreismertek. Az életben kedves, toleráns ember vagyok, s eszerint kezeltek a színpadon is. Időközben elérkeztem oda, hogy felelősnek érezzem magam a sorsomért, sőt a színházamért. De láttam, hogy a munkám nem úgy esik a latba, ahogyan szeretném. Az erőfeszítéseimet felemészti valami, amit láthatatlan marad. És akkor úgy döntöttem, nem veszem a vállamra, nem viselem ezt a terhet. Inkább koncentrálom magam. Megpróbálok - a szó jó értelmében - profiként működni.

2003-ban az új Nemzeti Színház szerződtette. Nagyszerű alakításai máig emlékezetesek. Nem elégedett meg a középszerűséggel, a maximumot akarta nyújtani.