Simon Edit: Kell minőségi zenés színház!

– Tényleg családi örökségből állították színpadra az első magánprodukciójukat?

– Igen, eladtuk a családi örökséget, lakást, nyaralót, s hitelt vettünk fel. A Vámpírok bálját 2007-ben teljesen önerőből, minden állami támogatás nélkül, némi szponzoráció és barter segítségével mutattuk be. A premierig 280 millió forintot költöttünk rá. A We Will Rock Younál túl vagyunk a százmillió forinton, de a bemutató csak november végén lesz, s addig még nőnek a kiadások. Óriási létszámmal dolgozunk, a Vámpírok báljában 148, a Sakkban 124, a Queen-musicalben is közel 150 fővel. Ebben benne vannak az énekesek, a táncosok, a zenekari tagok, a gardróbosok, a díszítők, a technikai emberek.

– Ön alapítója volt a Rock Színháznak, később Miklós Tiborral átvették a Piccolo Színházat, menedzselt énekeseket, táncosokat, alkotókat – nem volt elég?

– Kevésnek éreztem a menedzseri feladatokat, nem kaptam visszaigazolást, már alig volt örömöm benne. Színházat szerettem volna csinálni, s titkos vágyam volt, hogy egyszer bemutassam a Vámpírok bálját, amit még 1997-ben láttam Bécsben. A férjemmel, Póka Balázs operaénekessel 2004-ben döntöttünk úgy, hogy belevágunk.

– Mi volt a következő lépés?

– Meg kellett kérni a jogot a musicalre. Minden jogkéréshez alapvető követelmény, hogy legyenek eredményei az embernek. Mi a Rock Színházzal anno számos darabot bemutattunk, ami a világ zenés színpadain siker volt. Több esetben, mint például a Jézus Krisztus Szupersztár, a Miss Saigon, a Nyomorultak vagy a Hair kapcsán én magam intéztem a jogkérési procedúrát. Csak a Rock Színház idején több mint nyolcvanszor jártam Londonban, szívtam magamba mindazt, amit a musicalekről tudnunk kellett. A Vámpírok bálja játszási jogát nem volt könnyű megszerezni. Először fel kellett mutatnunk egy színházat, amely elég nagy, hogy garantálni tudjuk a nézőszámot.

– Ez lett a Pesti Magyar Színház. Másokat is megkerestek?

– Szinte mindenkit, de senki sem fogadott be bennünket.

– Miért nem?

– Nem tudom. Talán amiatt sem, mert nyáron a legtöbb színház leáll, felújítás, a rendszerek karbantartása folyik, s azt nem akarták elhalasztani. De volt olyan színházvezető is, aki azt mondta, tegyünk letétbe ötvenmillió forintot, s akkor mehetünk. Hogy tehetett volna le 50 milliót egy magánvállalkozás, amikor minden pénzét a produkció megvalósítására kell fordítania? Akkoriban Budapesten 52 színház működött, a kicsiket és a nagyokat is beleértve. Egyik éjszaka eszembe jutott a volt Nemzeti Színház, a mostani Pesti Magyar Színház, ahol még nem tárgyaltam. Iglódi István befogadott bennünket. Kifizettük a jogdíjelőleget, s elindult a munka. Komoly tárgyalássorozat kezdődött a jogtulajdonos és a mi cégünk, a PS Produkció között, majd folytatódott a Magyar Színházzal. Több tízmillió forintot költöttünk például színpadra, szőnyegezésre, székekre, a színházterem burkolatának átfestésére.

– Ennyire biztos volt a sikerben?

– Meg akartam mutatni, hogy a minőségi zenés színház értékteremtő.

– Vevők voltak az emberek a Vámpírok báljára?

– Az első hetekben igen, óriási siker volt, aztán jött a nehézség, el kellett hagynunk néhány előadást. A mai napig megfejthetetlen, mi történt. Nyáron kaptuk meg a színházat, s akkoriban a nézők még kevésbé jártak nyáron kőszínházba, sőt a színházak nem is nagyon játszottak olyankor. Már a június is nehézségeket okozott.

– Pénzügyileg veszteségesnek nézett ki a vállalkozás?

– Nagyon komoly veszteségeink keletkeztek. Most könnyebb kicsit, mert 2013 óta mi is kapunk tao-támogatást. Ugyanakkor nincs rezsi- és egyéb támogatásunk, mint a kőszínházaknak.

– Tíz év telt el, megtérült a produkció?

– Akkor tudnám azt mondani, hogy megtérült, ha felvehetném a produceri jogdíjamat, de még nem tehetem meg. Majd elérkezik ez az idő is. A család egyébként is sokat beletesz a vállalkozásba: a férjem képzi az énekeseket, felel a zenei minőségért, a napi munkában is sokat segít. A lányom pedig szerzői jogász, ő intézi a szerződéseket. Az ő férje, Kentaur tervezi a jelmezeket és a díszletet, a közös gondolkodásban is sokat segítenek. És olyan kiváló, együttgondolkodó kollégáim, barátaim, mint Kékesi Miklós és Hajós Eszter, szintén mindenben támogatnak. Az összes előadáson ott vagyunk Balázzsal, együtt lélegzünk a produkcióval. A Vámpírok bálját és az ABBA szerzőpárosának, Benny Andersson és Björn Ulvaeus, valamint a szintén Oscar-díjas szövegíró Tim Rice, Sakk című musicaljét évente 28 ezer nézőnek tudjuk megmutatni. Ráadásul úgy, hogy utóbbi darabot nagyon keveset játsszuk, mert a repertoárszínházak nem igazán tudnak befogadni bennünket a saját előadásszámuk megtartása miatt.

– A Queen-musicalt miért nem színházban mutatják be?

– A történet ott kezdődik, hogy a jogot tizenöt éve kértem meg.

– Tizenöt?

– Igen, most adták meg a játszási jogot.

– S mi történt tizenöt év alatt? Évente rákérdezett?

– Igen, s mondták, hogy még nem. Bejelentkeztem egy másik darabra, amikor nekem szegezték a kérdést, hogy a We Will Rock You nem kell? Dehogynem, mindenekelőtt! A Magyar Színházzal nem tudtunk időben egyeztetni, a bemutatót viszont meg kell tartani, ezért első körben öt előadás lesz a volt Syma, most BOC csarnokban, ahol közel 12 ezer ember tudja megnézni a darabot.

– Miért nem sikerült megegyezni?

– Nem volt egyszerű a tárgyalássorozat a jogtulajdonosokkal, kifutottunk az időből, de végül hihetetlen, ami történt: a világon először non-replica jogot kaptunk, vagyis magyarul, saját díszlettervekkel, koreográfiával játszhatjuk a darabot. Egyetlen országnak sem adták meg a változtatás jogát, csak azt játszhatták, amit Londonban a Dominion Theatre-ben bemutattak 2002-ben. A legnehezebb menet, ami a szó szoros értelmében harc volt, a magyar nyelvért folyt. Végül sikerült megértetnünk, hogy angolul nem tud érvényesülni a darab mondanivalója, mert itthon még mindig nem beszélnek jól angolul. A dalokat érteni kell, a darab a szabadságról, a szólásszabadságról, arról a világról szól, amelyben nem beszélünk egymással, nem cseréljük ki a gondolatainkat, nem látjuk a saját utunkat és ahonnan nagyon nehéz szabadulni. Miklós Tibor fantasztikus szövegeket írt, amelyből néhányat visszafordíttattunk angolra, s jóvá kellett hagyatni a hármas jogtulajdonos csapattal, a Queen képviselőivel.

– Milyen díszletet tervezett Kentaur, színházba valót, vagy inkább olyat, ami egy nagy csarnokban is érvényesül? Vagyis mi a terv, hosszabb távon hol fogják játszani?

– Olyat, ami színházban is játszható, s Kentaur egy nagyobb, nyitottabb díszlettel a BOC csarnokban is megteremti ezt a miliőt. Például nem ültetünk nézőket a csarnok összes székére, a vendégek lent középen s a hátsó lelátón ülnek, oldalsó lelátók nélkül. Olyan lesz, mintha színházban ülnének a nézők. A darabot, mint a másik két előadásunkat is, Cornelius Baltus rendezi, s Túri Lajos Péter koreografálja.

– Minden pillanata a színházról szól? Elvégre a családi ebédeken ott ül a producer, a művészeti vezető, a jelmez- és díszlettervező és a cég jogásza.

– Sokszor elhatározzuk, hogy nem beszélünk munkáról, de ez nem mindig sikerül. Mindenki mondja a saját véleményét, de a végén megegyezünk. Szerencsére van egy másik top témánk is, a két unokám. Értük hagyok csapot-papot, ők az elsők, Lúcia és Darinka.