Sorsok a szárnyait vesztő világban – Sára Sándor emlékére
Nem akartam megszületni, lehet, hogy igazam lett volna – mondta nyolcvanadik születésnapján Veiszer Alindának adott interjújában Sára Sándor filmrendező, operatőr, fotográfus, forgatókönyvíró, a Duna Televízió alapítója és hét éven át első embere. Arra utalt, hogy Turán, ahol kínkeservesen meglátta a napvilágot, jószerivel már lemondott róla az orvos, mert nagydarab lévén megakadt a szülőcsatornában. Pista, feleséged legyen vagy gyereked, állította megválaszolhatatlan döntés elé a doktor az édesapját. Mindkettő, felelte ő, s egy bába, akit később második szülőanyjának tartott a család, „hajnalig kimasszírozott anyámból”.
Apai és anyai nagyapja vasutas volt. Apja jegyzőként dolgozott, amiért a világháború végén internálták is. Sára Sándor Budapesten, a Vörösmarty gimnáziumban érettségizett, Bácskai Lauró Istvánnal együtt a hályogkovács biztonságával határozták el, hogy filmművészek lesznek. Bácskai rendező, Sára operatőr. (Fogalmam sem volt, mit csinál az operatőr – emlékezett vissza Sára Sándor.)
Sáráról hamar kiderült, hogy „költői képekben látja a világot”. De kíméletlen pontossággal. Ha valaki később, amikor már ismert fotós lett, odavitte hozzá véleményeztetni a képét, Sára elővett egy ollót, és elkezdte körbevágni, majd megkérdezte a szerzőt: hiányzik-e róla most valami fontos? Nem? Hát akkor csak a fontosat kellett volna lefényképezned.
Rendezőként és operatőrként is a filmművészet kiemelkedő egyénisége lett. Dokumentaristaként kezdte, első filmje – amelyet rögtön betiltottak, s ez még néhányszor megtörtént az alkotásaival – a Cigányok volt. A koppanó valóság és a költői szépség együtt van jelen ebben a rövidfilmben. A Cigányok mesélőjénél kevesen fogalmazták meg pontosabban és költőibben a cigányság sorsát, állapotát és reményeit a gyerekeknek: „Valaha madarak voltunk. / Egyik helyről a másikra repültünk, / ahol élelmet találtunk leszálltunk, és éltünk. / Amikor jóllaktunk, tovább repültünk. / Egyszer olyan helyre kerültünk, / ahol annyi volt az ennivaló, / hogy nem bírtuk megenni mind. / Jött a dél és jött az este. / Másnap dél és másnap este, / bennünket még mindig ott talált. / Lassacskán eltűnt a szárnyunk, / kezünk nőtt helyette. / Azóta sok cigány született, / szárnyunk nincs már többé, / de reméljük, repülni fogunk még!”
Sára Sándor későbbi játékfilmjeiben is vonzódott a kisemmizettek, a kirekesztettek, a meghurcoltak, a megcsonkolt közösségek erőteljes ábrázolásához: a bukovinai székelyek hányattatása, a kitelepítettek, a tragikus sorsú 2. magyar hadsereg, a Gulágra hurcolt nők… Ez a rendezéseiben, képeiben szigorúan, mindenféle mellékzaj nélkül fogalmazó művész játékosan könnyed, álomszerű, látomásosan elragadó tudott lenni operatőrként a magyar filmművészet egyik legszebb alkotásában, a Huszárik Zoltán által rendezett Szindbádban. Sára tehetsége – mint a tehetség általában – soha nem kötődött egyetlen stílushoz, egyetlen formanyelvhez, noha képei, jelenetei mindig megkülönböztethetők voltak mások alkotásaitól. Operatőrként is jelentőset alkotott: például a Szabó István által rendezett Apában vagy Kósa Ferenc filmjében, a Tízezer napban. Kósa és Csoóri Sándor alkotótársai és barátai is voltak.
A dokumentumfilmekhez, a szociografikus megközelítéshez sem lett hűtlen. 1984-ben a Bábolna-jelenségről forgatott filmjében benne van a magyar gazdaság számtalan buktatója, sikerének titka és belátható végessége,s az egyéniségek szerepe a gazdaság történetében (is).
Amikor felajánlották neki, hogy csináljon egy olyan televíziót, amely a határon túli magyarokhoz is szólni tud a kultúra nyelvén, nem tért ki a feladat elől. A Duna Televízió egyik, Sára által felkért vezetője, Lugossy László rendező mondta róla: nem ismerte el a megbízókat. Megbízóinak azokat tartotta, akikkel korábban találkozott Erdélyben és a Felvidéken. És nem engedettbe különböző trójai falovakat a Duna Televízióba.
Sára Sándor, a nemzet művésze, Kossuth-nagydíjas filmművész úgy tudta ábrázolni az egyes emberek és közösségek kiszolgáltatottságát, mozgásterét, túlélési taktikáit, kiállásait, alku nélküli bátorságát vagy éppen a közösséget védő kényszerű alkuit a mindenkori hatalommal, ahogy arra kevesen voltak képesek. Képeinek megragadó ereje elől nehéz volt kitérni, mert igazak voltak és döbbenetesen hitelesek.
