Rudolf Pétert inkább jobbra sorolják be, mint balra, de ígéri: senki politikai hovatartozása nem fogja érdekelni a Vígszínházban

Tekintélyes színészek írtak alá az eddigi direktor, Eszenyi Enikő ellen, verbális agresszióról, megalázásokról beszéltek, és jócskán akadtak, akik konkrét történetekkel rukkoltak elő, és ezekkel is alátámasztották, hogy miért tűrhetetlen Eszenyi igazgatása. A társulat szavazott, 118 voksból 113-at Rudolf kapott, mindössze ötöt Eszenyi, a harmadik pályázót, Csányi Jánost senki nem javasolta. A szakmai bizottság naná hogy megszavazta Eszenyit. Miért is kellene törődni olyan aprósággal, hogy egy tekintélyes, bár meglehetősen megtépázott társulat, ahonnan feltűnően sokan távoztak, ugyan már mit is akar? Holmi társulati akarattal például a Budapesti Operettszínház direktorválasztásánál sem nagyon bíbelődött a szakmai bizottság, aminek tisztán szakmaiságát azért akadtak olyan elvetemültek, akik megkérdőjelezték.

A kiadós felháborodásáradat miatt Gy. Németh Erzsébet kultúráért felelős főpolgármester-helyettes vizsgálatot kezdeményezett Eszenyi ügyében, aki még a végső döntés előtt lemondott és visszavonta a pályázatát. Hogy akkor ő most tulajdonképpen igazgató-e még, vagy sem, az nem eléggé világos, hiszen azt írta, hogy a Vígben befejezi a munkát. Rudolfnak viszont csak július 1-jétől szól a mandátuma, és feltűnően rövid periódusra, mindössze másfél évre. Ennél azért hosszabb időre szoktak a direktoroknak bizalmat szavazni.

Némi indoklást igényelt volna, hogy most ez miért nincs így. De lehet, hogy csak formaság, majd jön a hosszabbítás, végül is Rudolf konszenzusos személyiség. Tán inkább jobbra sorolják be, mint balra, de soha nem volt szélsőséges. A pályázatában kimondottan hangsúlyozza, hogy senki politikai hovatartozása nem érdekli, ő az általa jónak tartott ügyek mellé áll oda, függetlenül attól, hogy azt esetleg milyen politikai erőkhöz köthető emberek képviselik. Még azt is hangsúlyozza, hogy ezt miheztartás végett írja, erre lehet tőle számítani. Vagyis elég nyíltan kimondja, hogy ő nem lesz felülről rángatható.

Kinevezésekor közleményt adott ki, ami, többek között, ezt tartalmazza: „Túl sok fájdalom, túl sok indulat tört felszínre az elmúlt hetekben. Sem a színház, sem a világ nem lesz már ugyanolyan, mint annak előtte. Nem tudhatjuk, mikor áll vissza a rend, mikortól tehetjük újra a dolgunkat. Örülni majd csak akkor lesz okom, okunk, ha újra felmegy a függöny, ha telt házak előtt tudunk megharcolni szereppel, önmagunkkal. Ha újra béke lesz bennünk és a világban.”

Részletes, alapos, átgondolt a nyilvánossá tett pályázata. Érződik, hogy akar változtatásokat, erősíteni szeretné azt a társulatot, ahonnan túl sokan távoztak, de esze ágában sincs a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Tervezi, hogy hoz fiatalokat, de az is fontos számára, hogy a nagy öregeknek minden szezonban jusson méltó feladat. Nem gondolja, hogy a Vígnek hasonló feladatokat kellene ellátnia, mint például a Nemzetinek, de mindenképp akar klasszikusokat műsorra tűzni, és ahogy ez ebben a teátrumban már hagyomány, törekszik arra, hogy minél több írót megnyerjen annak, hogy direkt a Víg számára adjanak darabokat. És persze gondol a gyerekekre, a fiatalokra, nekik is szán új bemutatót. Kiemeli, hogy ezek között a falak között igencsak lényegesek a polgári hagyományok és az ezekkel társuló népszínházi törekvések. Érzi a felelősséget, hogy a Vígben, a benne található Házi Színpadon és a Pesti Színházban naponta 1600 embert kell leültetni, ami igen komoly feladat.

Valószínűleg kevesen emlékeznek rá, hogy Rudolf már vagy húsz évvel ezelőtt is szeretett volna direktor lenni. Megpályázta a Thália Színházat. A színházigazgatói pályázatok már ekkoriban sem mentek balhék nélkül, akkor éppen azon folyt a nemtelen vita, hogy határidőre vagy egy nappal később adta-e be a pályázatát. A beadási határidő ugyanis ünnepnapra esett, és Rudolf azzal érvelt, hogy jogi szempontból ilyenkor a következő munkanap számít. De ezt nem akceptálták, így nem kapott esélyt. Amikor egy interjúban rákérdeztem, hogy miért akart direktor lenni, ezt válaszolta: „Mert azt gondolom, alkalmas lettem volna rá. Vagyok annyira kíváncsi és vagyok annyira humanista. E két tulajdonság ötvözete pedig hiánycikké vált a színházi világban. Öncélúságok és egymásnak dolgozások jellemzik a színházi életünket.”

Rudolf pályája a Vígben indult, Marton László, az osztályfőnöke invitálta oda, róla már többször elmondta, hogy nem színészeket, hanem színházi embereket nevelt, akiket érdekel a színházcsinálás egész folyamata. Rajta is észrevette már a főiskolán, hogy nem csupán a saját szerepe foglalkoztatja, hanem a társainak is tud ötleteket adni a próbált jelenettel, művekkel kapcsolatban. Bár voltak szorongásai a rendezéssel kapcsolatban, ő kapacitálta, győzködte, hogy vágjon csak bele. Elsőnek a Dühöngő ifjúságot vitte színpadra a Pesti Színházban. John Osborne alkotásának segítségével, a remek, hosszú sikerszériát megélt előadásban egy nemzedék fájdalmát, reménytelenségét, elégedetlenségét kürtölte világgá. Szokatlannak tűnt tőle egy ennyire zaklatott produkció, hiszen sok olyan szerepet osztottak rá, amiben ő volt a kedves, sármos, jópofa srác, netán még kissé ügyefogyott is, mint a Fekete Péter címszerepében, ami az egyik emblematikus alakításává vált.

Ideális helyzetben volt, ripsz-ropsz országosan ismertté vált, egészen fiatalon játszotta a Cha-Cha-Cha, a Szerencsés Dániel, a Jób lázadása filmfőszerepeit, tévézett, rádiózott, ahogy csak belefér. Jelentős színésszé érett. Újra rendezhetett. És megint nem szokványosat csinált. Feszegette a Víg határait. Tony Kushner Angyalok Amerikában című drámája olyan mélységben beszélt a homoszexualitásról, amilyenben nálunk színpadon még nem volt szó. Nem az extremitás, nem a bizarr bulvár szintje volt ez. A produkció pedig közel sem csak a melegek életéről regélt, hanem megjelent benne az a temérdek gyűlölet, agresszió, ami azóta csak fokozódott.

Rudolf úgy érezte, hogy a színházában már mindent kipróbált, amit lehet, kicsit tán unta is a jó helyzetét, pontosan tudta a falakon belüli közlekedési módot, elkényelmesedéstől félt, másra vágyott. A szabadúszást vállalta akkor, amikor ez még nem volt általános. Elment például Kecskemétre, a Csárdáskirálynőben Bóni grófot játszani. Ugyanitt Gogol Köpönyeg című remekéből monodrámát adott elő. Miskolcon a totálisan elaljasodó III. Richárdot formálta meg. Budapesten pedig a feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel bemutatták az IBS Színpadon az És Rómeó és Júliát, amiben, immár húsz esztendeje, kifogyhatatlanul a szuszból, valamennyi szerepet bravúrosan ők játszanak. Két év múlva következett Marie Jones Kövek a zsebben című, szintén azóta is műsoron lévő alkotása, amit Rudolf Kálloy Molnár Péterrel játszik, ugyancsak sok szerepet alakítva. Ez a Centrál Színházban megy, ami az utóbbi időkben leginkább a szakmai otthonává vált.

Kíváncsi ember, ki akar próbálni mindent. A fantasztikus figurákat felvonultató, kultuszfilmmé vált Üvegtigris első részét még Kapitány Ivánnal közösen rendezte, a másodikat, harmadikat már egyedül. Naná, hogy kipróbálta a tévésorozat-rendezést és -írást is. Annak ugyancsak tanúi lehettünk a Beugró hosszú sikerszériájában, hogy milyen virtuózan improvizál. Ezer százalékon pörög. És ez a hatalmas energia, az, hogy mindenbe beleszagolt, óriási élettapasztalatot, emberismeretet, rengeteg szakmai tudást jelent. Ezek pedig meglehetősen jól jöhetnek a színházigazgatáshoz.

Szóval ez ígéretes. Ha mindehhez megőrzi a kíváncsiságát és a humanizmusát, empátiáját, akár még kiváló direktor is lehet, ott, ahol a pályája indult.