Rózsika iratai

Talán nem is fontos ez ma már, de az biztos, hogy az orkánkabát, a Kékes televízió, a Szaratov hűtőszekrény és a csőbútorok divatja mellett a mi családunkat is elérte a válás divatja. Így hát vasárnapi gyerek lettem apámnál.

Némi izgalommal, érdeklődve vártam a választ kérdésemre, hiszen a lakótelepi hétköznapok után egy-egy vasárnapi kirándulás, focimeccs (jobbára Kispesten, a Honvéd-pályán) vagy mozi mindenképp változatos, érdekes programnak számított.

– Feri bácsiékhoz megyünk ebédre – hangzott a válasz.
Ez közepes programnak számított. Nem ért fel azzal, mint ha, mondjuk, megnéztük volna még egyszer a Limonádé Joe című csehszlovák westernparódiát a Guttenbergben, de voltak ennél sokkal unalmasabb vasárnapok is. Feri bácsi apám nagybátyja és egyszersmind az egyetlen élő vér szerinti rokona volt. Ezt persze csak ma tudom ilyen jól, akkor nem értettem pontosan, hogy ki ez a teljesen kopasz, idős bácsi, akiről világos volt, hogy nem apám édesapja, mégis időnként úgy beszéltek egymással, mint egy apa-fiú kapcsolatban szokás.

Feri bácsi és felesége, Ilonka néni egy számomra felfoghatatlan méretű negyedik emeleti lakásban lakott Budán, az Attila úton. A paraméterekről csak annyit, hogy a hálószoba nagyobb volt, mint a teljes, huszonnégy négyzetméteres garzonlakás, amiben anyámmal laktunk. Volt ott számos érdekesség. Kezdődött mindjárt a házba lépve, a lifttel, amelyben ülőke volt, és valószínűtlenül hosszú idő alatt kúszott fel a negyedik emeletre. A lakás belmagassága döbbenetes volt, hét-nyolc évesen úgy éreztem magam benne, mint hangya a katedrálisban. A hosszú előszobában volt egy nagy szekrény három üvegajtóval, alul fiókokkal. A középsőből elővehettem néhány fából készült játékot, amelyek egy titokzatos, immár Izraelben élő Tomi játékai voltak, és nagyon kellett vigyázni rájuk a rendeltetésszerű használat közben is. A hatalmas nappaliban volt egy igazi, fatőkés, bécsi mechanikás, nagyon hamis zongora, amelyen, ha megígértem, hogy nem lesz hangos, játszhattam kicsit.

A finom ebéd után kaptam egy-egy feketekávéba mártott kockacukrot. A felnőttek általános beszélgetésbe kezdtek, eleinte a munkáról, kollégákról, hétköznapokról. Aktuális politikáról soha. Aztán lassan a régi dolgokra, családi ügyekre váltottak. Elhangzottak különféle évszámok, városnevek, mint Kecskemét, Tiszakécske vagy Kaposvár. Meg személynevek, Pista, Lili, Kató és a leggyakrabban Marci és Rózsika, akikről ugyan nem tudtam, de éreztem, hogy valaha fontosak voltak a beszélgetőknek, és hogy már régen elsodorta őket valami azóta is érthetetlen és felfoghatatlan. Egy kisautó tologatása közben hallottam a beszédfoszlányokat, miközben bebarangoltam a hatalmas lakást. Egyszer az előszobában kinyitottam egy ajtót, rögtön a kamra mellett. Szűk, hosszúkás, virsli alakú helyiséget láttam, amelyben volt egy kis ablak (ma már tudom, hogy a lichthófra), alatta mosdó, egyébként meg mindenféfe poros, régi tárgy, bútorok, köztük egy nagy szekrény.

– Csukd azt be – szólt utánam valaki a nappaliból.
– De mi ez? – kérdeztem.
– Nem érdekes, csak lomtár. Az volt a cselédszoba – hangzott a válasz.
Még hogy nem érdekes, amikor egy csomó titokzatos, régi tárgy van bent, nem beszélve arról, hogy a cselédszoba szó önmagában csupa izgalom.

Eltelt lassan a délután. Indulás előtt még ehettem néhányat azokból az apró szendvicsekből, amelyeken egy kis vaj volt, paradicsom, főtt tojás, sajt, téliszalámi és egy pötty – valószínűleg Bécsből hozatott – szardellapaszta.

Az évek során sokszor eszembe jutott az a titokzatos kis szoba. Mindig érdekelt, hogy mit takarhat az évtizedes por az ajtó mögött.

Eltelt harmincöt-negyven év. Sokat megtudtam közben a család történetéből. Kezdtem elhelyezni a gyerekkorban hallott neveket a megfelelő helyi értékeken. Lassan megértettem: a holokauszt következménye volt, hogy az én képzeletemben soha nem tartoztak arcok a gyerekkorban hallott nevekhez, hogy nem ismerhettem a nagyszüleimet és hogy Feri bácsi valójában a nagyapám, Szigeti Márton öccse volt, és apám gyámja a háború után. A legkevesebbet, talán a dokumentumok és az emlékek hiánya miatt, a nagyanyámról tudtam meg.

Ilonka néni korán, a hetvenes években meghalt, Feri bácsi vagy negyven évvel később, kilencvennégy évesen követte.

Apámra és rám várt a feladat, hogy kiürítsük, rendbe tegyük az Attila úti lakást. Néhány bútordarab, így a nagy, üvegajtós szekrény hozzánk került, a zongorát szívességből vitte el egy handlé, az elszállításért megkapta a szekrénysort a nappaliból. És kinyílt újra a cselédszoba ajtaja. Zömében értéktelen, használhatatlan, ósdi dolgok kerültek elő. Foszladozó hátizsák és húrjaszakadt teniszütő a harmincas évekből, évtizedek alatt felgyűlt újságok, üres italosüvegek, összecsukható vendégágy kikandikáló rugókkal, ötven éve kitaposott túrabakancs. A szekrényben pedig rengeteg irat. Főként peres iratok, amelyek vagy hatvanévnyi ügyvédi praxis során gyűltek össze.

A lomokat konténerbe hordtuk és elvitettük, de az iratok, amelyek régvolt vagy talán még akkor is élő emberek sorsáról, életéről meséltek, nem kerülhettek illetéktelenek kezébe. Nagy nejlonzsákokban hazavittem, hogy elégessem őket. Neki is kezdtem az égetésnek egy amúgy is forró vasárnap délelőtt. Egy üres olajoshordóban raktam tüzet a kertünk végében folydogáló patak partján, abba dobáltam bele egymás után az aktákat. Persze mielőtt tűzbe dobtam, bele-bele néztem az iratokba. Hihetetlen sorsok, történetek rajzolódtak ki a szemem előtt sokszor alig néhány sor elolvasása után. Délután, ahogy nőtt a fáradtság, lankadt a figyelem meg az érdeklődés, egyre több akta, dosszié került a tűzbe, anélkül hogy belenéztem volna. Egyszer csak bedobtam egy irattartót, amely nem volt félbehajtva, vagyis nem peranyagot tartalmazott. Amikor néhány másodperc múlva belenéztem a hordóba, a már hevesen lángoló dosszién egy feliratot láttam: Rózsika iratai. Tudtam, hogy valami nagyon nagy hibát követtem el. Próbáltam benyúlni a tűzbe, menteni valamit, de lehetetlen volt akár egy fecnit is kiszedni a lángokból. Tehetetlenül álltam, és kínomban arra gondoltam: biztos-e, hogy nincsen valami egészen hatalmas, földönkívüli erő, amivel egyetlen perccel vissza lehetne forgatni az idő kerekét? Nem volt.

Évekkel később, egy véletlen során tudtam meg néhány újabb foszlányt a családtörténetből. Levelet írtam a lengyelországi Sztutowo múzeumába, megerősítést kérve egy adatról. Néhány hét múlva jött a válasz, amelyben igazolták, hogy Szigeti Mártonné Kis Rózsa 1944. augusztus 15-én egy transzporttal Auschwitzból a stutthofi koncentrációs táborba érkezett. További sorsa ismeretlen.

Amióta a patakparton elégettem azokat a papírokat, ez az egyetlen létező, hivatalos dokumentum a nagyanyámról.