"Régi szarba lépünk az új úton"

Beszélhetnénk most Max von der Grünről, lévén van neki a fenti címen regénye, amelynek címe németül is szépséges (Irrlicht und Feuer), és a szerző neve is olyan, hogy abból több történet lenne kanyarítható. De mégsem. Most nem az 1960-as évek német (sőt: nyugatnémet!) munkásirodalmáról lesz szó, nem az „ipari költészetről”, amelynek Von der Grün, a bányász, majd író jeles alakja, és amelynek a Lidérc és tűz jegyzett opusza volt, régen, vagy negyven éve. Amikor a nyugatnémet szó egyik jelentésébe még nálunk is mély sajnálat vegyült, és az újságokban, regényekben borzongva írták le a világot, ahol a munkást a hitelakciók sora új hűbériségbe taszítja, ahol élete olyan unalmas, hogy üres (és megfordítva). Ahol az élet megfosztja öntudatától, kiszolgáltatottá teszi. És sajnálattal írtak (például nyugatnémet) írókról, akiknek nincs társadalmi programjuk: akik csak azt tudják, hogy lázadni kell, mert változtatni muszáj.

De nem: most nem Max von der Grünről van szó. Hanem a Hobo Blues Band 2008-as és ’68-as, egy elmerült és felmerülő világot idéző koncertjéről. A lidércről és a tűzről. A küzdelemről a szabadságért, az egyenlőségért, az igazságosságért. Egyesek és sokak társadalmi kitaszítottsága ellen. Arról, hogy semmi megmosolyogtató nincs e szavakban sem. A HBB minapi koncertjéről beszélünk tehát, Budapest közepén, egy század eleji palota udvarán, amelyet útikönyvek s nyomukban mi is hangulatosnak neveznénk. Ahol Viszockijt, Allen Ginsberget, a Keksz együttest, Elmore Jamest, József Attilát és másokat idéztek meg. Csavargókat, kívülállókat, szabad és ezért magányos embereket. Akik nem találtak túl sok megmosolyognivalót a világban, akik ebben nem tudtak megnyugodni, és akiknek az élet – mások élete is – fájt.

Ám Max von der Grünről nem esett szó. Csak arról, hogy bár „történtek velünk nagy változások, de régi szarba lépünk az új úton” – hogy zárásként e szeriőz lapban egy Viszockij-dalt idézzünk a koncertről, a Hobo Blues Band programjából.