Rángatják-igazítják magukon a fazont
Norvég film – feltételes módban. Ha ez lett volna, abból az meg az lett volna, mondja a narrátor az elején és a végén. És bár minden történet elmesélésében és elfogyasztásában van egy személyiség- és szituációpróba (vajon rám illik-e, én mit csinálnék ilyenkor, mi eshetne meg velem, s mi nem), itt most a lebegtetés nem egyszerűen csak dramaturgia. Hiszen két írójelölt fiatalemberről szól a történet, akik maguk is költik, kipróbálják, rángatják-igazítják magukon a fazont.
Amit szellemesen kezdenek, majd amikor egyenesbe váltanak, foszlani kezd a szövet: nem tartja össze sem emlék, sem varázslat. Szakad. Az ember küzd: tartaná még magát (s a szemét nyitva), de legyőzi az esetlegesség, a motiválatlanság, az ahogy esik, úgy puffan lazasága. Philip és Erik zaklatottan érzelmes története el-elenged.
Igaz, sok mindent megérint a film: a jóléti társadalomtól az északi depresszióig, a ridegségtől a macsóizmusig, az Oslo-Kelettől az Oslo-Nyugat szerény, de létező társadalmi különbségeitől, a frusztrációtól a homoszexualitásig, hogy a barátság, szerelem, érvényesülés szigorúan idetartozó területeit már ne is leltározzuk. A sietésben és játszásban sok téma érintődik, de kevés bomlik ki. Az analízis elmarad.
A panasz, a helykeresés, az ugrálás zöld filmje ez, tele éretlenségekkel. (Rendezte a dán Joachim Trier.) De lehet, persze, hogy csak az én fülemet süketítette átmenetileg a Vazultól maradt ólom, szemem Vak Béláéval volt egyenértékű e két órára. A sorolt fenntartások okán kötelességem azonban jelezni: ezért a filmért az alkotó Karlovy Varyban a legjobb rendezés díját kapta, s Torontóban is különdíjat.
Én nem hittem neki. Nem szerettem. (Valószínűleg ezt mindketten túléljük.)
