Pungor András: Por
Az üzletekbe beszitált a por. Az Andrássyn rátelepedett a fákra, már nem is lombok vagy rozsdalevelek, hanem szürke felhők ültek az ágakon. A cipőtalpak szürke nyomokat hagytak a járdákon, nem volt többé színes szoknya, nadrág vagy kabát az utcán, megvakultak az ablaküvegek. A port kavaró konvoj már messze járt, a sziréna hangját elvitte a délután.
– Hova mennek? – intett a férfi a fekete autók után. Kabátját porolta.
– A Várba talán – mondta a nő bizonytalanul. Köhögött. – Oda szoktak – tette hozzá, amikor levegőhöz jutott.
– Mondták a tévében, hogy nem jó ember.
– Mondanak mindenfélét – legyintett a nő.
– Soha nem volt itt ennyi por – mondta a férfi.
– Soha – bólogatott a nő.
– Szégyen.
– Az.
Felsírt egy gyerek, a felnőttek káromkodtak, sípolt a város tüdeje. A Kossuth téren az országzászló megkeményedett a portól. Olyan volt már, mint egy kő, élettelenül lógott a város felett. Mutatták a tévében is, láthatta egész Magyarország.
Estefelé néhány fiatal jelent meg a téren. Fiúk, lányok vegyesen. Nevetgéltek, határozott léptekkel indultak a zászló felé. Az egyik macskaügyességgel mászott fel az oszlopra, a katonák izgatottan kiabáltak neki, de ő ügyet sem vetett rájuk.
– Csak hazavisszük és kimossuk – mosolygott az egyik lány a katonákra. Hosszú hajú volt, szép arcú, gimnazistaforma. Nézte, ahogy társa felér a zászlóig, lecsatolja, és már csúszik is lefelé.
– Valakinek meg kell tennie – mondta egy fiú, és az oszlophoz szaladt, hogy elkapja a barátját.
A katonák tanácstalanul néztek egymásra, aztán elfordultak. Visszaballagtak a Parlamenthez.
– Kérsz cigit? – kérdezte az egyik.
– Tüzed is van? – bólintott a másik.
A fiatalok táskába tették a zászlót, ketten vitték, annyira nehéz volt, és elindultak vele haza.
Mögöttük feltámadt a szél. Lassan sepregetni kezdte az utcákat.
