Pungor András: A bogdáni személy
Tizenhét volt szegény Kaszap Pisti, amikor halálra gázolta a bogdáni személy. Nem volt senkije, csak a nagyanyja, aki szélütést kapott, és amíg nem fogadta be az otthon az asszonyt, a fiúnak kellett ápolnia. Mára benőtte a fű a síneket, a bokrok eltakarták a Pisti emlékére állított kis kőkeresztet.
Halottak napján különös fénnyel derengett a töltés, árnyakat dobált a sínekre, mintha a halott fiú járkált volna arra. Hogy évről évre ki gyújtott mécsest a bozótosban, senki sem tudta. A vadászok egyszer még vonatfüttyöt is hallottak a sínpár felől, pedig húsz éve megszüntették azt a vonalat, mert Kratochwill elvtársnak nem volt ínyére, hogy az államvasút a haragosa faluja mellett közlekedjen.
Azon a szerencsétlen napon csak Fekete Zoli didergett a bogdáni személy harmadosztályának rácsos fapadján, a kis vaskályha mellett. Az agronómus küldte a városba, hogy hozzon a feleségének új porszívót. Akkoriban még volt tél, a hó többemeletnyi torlaszokat épített. Zoli a gázolás pillanatában lerepült a padlóra, és véresre horzsolta a térdét. Feltápászkodott, lehúzta az ablakot, a hideggel a mozdony füstje is beömlött a kocsiba, amitől köhögnie kellett. Könnybe lábadt a szeme, de még így is látta Kaszap Pisti lábát, amit könnyedén nyisszantott le és dobott az árokba a 424-es többtonnás kereke.
Azt mesélte nekünk, azonnal leszállt, hogy megnézze, kit ütött el a gőzmozdony, de a kalauz felparancsolta a kocsiba. Ettől a történettől nagyra nőtt a szemünkben. Még a lányok is szájtátva hallgatták, amikor a kultúrban újra és újra előadta, mit élt át. Nyomatékul felhúzta a nadrágja szárát, a horzsolást is megmutatta a térdén. Valaki ezért mindig meghívta egy kevertre vagy egy sörre. Senki sem tudta, hogy Kaszap Pisti mit keresett a sínek között. Páran meg voltak győződve arról, hogy öngyilkosság történt, mások szerint Pisti csak a városba sietett a sínek mellett, mert találkozni akart a szerelmével. A nő idősebb volt nála vagy tíz évvel, egyszer már elvált. A fiú már a jövőt tervezgette, mondta nekünk, ha betölti a tizennyolcat, elveszi feleségül. Pedig mindenki tudta, hogy ő a nő ágyában csak a harmadik lehet a Simon gyerek és a kis Tölgyesi után. Akárhogy is történt, a haláleset helyszínét ezentúl Kaszap töltésnek hívta mindenki.
Kaszap István rövidesen a falu tisztelt embere lett, évről évre új mesék születtek róla. Volt, aki szerint verseket írt, nagy költő lehetett volna, mások meg azt pletykálták, hogy a Varga-földek mellett talált egy Árpád-kori aranyszelencét, emiatt a műkincstolvajok lökték a vonat alá. Még a térképekre is felkerült a Kaszap töltés neve. Sőt egy pesti szállítócégnek, amely a mi falunkba jelentkezett be az alacsony iparűzési adó miatt, annyira megtetszett a név, hogy átfestette a kamionjait, és azok ezentúl Kaszap-trans néven futottak az országhatáron túlra.
’96-ban találkoztam Fekete Zolival a városszéli SPAR-ban. Megöregedett, az alkoholtól nagy feje, hordóhasa lett. Megörültünk egymásnak, elmentünk a közeli kocsmába meginni egy sört. A sok mesétől, italtól aztán jól berúgtunk, de Fekete Zoli csak a búcsúzáskor bökte ki, hogy találkozott Kaszap Pistivel. Hiszen ő meghalt, mondtam neki. Legyintett: él és virul, igaz, egyik lábát levágta a vonat, de a pesti kórházban kapott műlábat, ami ugyanolyan jó, mint az eredeti.
Elmesélte, hogy Pisti ritkán jár errefelé, meggyűlölte a környéket. Talán a nő miatt, aki nem akart többé egy féllábúval ágyba bújni. Nem lett belőle senki, mosolygott Fekete Zoli, alkalmi munkákból él a fővárosban. Nem jött a busz, gyalog indultam haza. Átvágtam a Varga-földeken, aztán a Kaszap töltésen. Rozsdállottak a bokrok. Botladoztam a sínek között. Ahogy Kaszap Pisti is azon a téli napon. Füttyentett valaki. Ijedten fordultam meg. Csak az ágak zakatoltak a szélben. Akár a bogdáni személy.
