Pozsonyi úti mese

Szigorú beosztás szerint működött az egyetlen családra tervezett fürdőszoba, ahol én a nővéremmel, apám pedig anyámmal fürdött egy kádban, hogy kijöjjünk a házirendben családunkra mért szűkös időből, különben dörömböltek az ajtón: „Mi lesz már, nem a Palatinuson vannak!” A konyhában négy asszony egymás melletti platnikon főzte az ételjegyekből összekuporgatott vasárnapi ebédet. Sarokszobánk ablakából teniszpályára lehetett látni. Télen, a vízzel felöntött teniszpálya jegén cipőtalpszaggató kurblis korcsolyával tanultam korcsolyázni. A másik ablakból a 15-ös villamos megállóját bámulhattuk, és – dacolva a szülői retorziókkal – köpködni is lehetett. Akkoriban még erre csörömpölt a nyitott peronú villamos, és ezen a vonalon járt egy jóindulatú bolond is, aki villamosnak képzelte magát, és minden megállóban kötelességtudóan csöngetett.

Nyáron lovasszekéren, hosszan elnyújtott kiáltással érkezett a „jegeeees”, és a ház lakói vödrökben cipelték fel a lovaskocsi platóján jégcsákánnyal szabdalt tömböket a barátságosan csöpögő Szaratov jégszekrényekbe.

A bérház udvarán kintornás tekerte kordén guruló verklijét, mély meghajlással köszönve a gang vaskorlátján könyöklő lakók udvarra szórt adományát, a keramitkockákon pattogva szétguruló aprópénzt.

Anyám elfojtott zokogását, apám eltitkolt rettegését hurcolom magammal gyerekkoromból, meg a tikkes pislogást és az ismétlődő rémálmot, hogy társbérlőnk hajcsavarokkal, virágos selyempongyolában, seprűnyélen vijjogva röpköd fölöttem a hallból a konyhába vezető sötét folyosón.

Aztán eltűnt a villamos, a Sziget utcából Radnóti Miklós utca lett, a teniszpálya helyén iskola működik, mi is elköltöztünk, de újra és újra visszatértem, hogy apránként „végiglakjam” a környéket. Két másik házban is éltem a Pozsonyi úton, laktam a Wallenbergben, az Újpesti rakparton, a Kárpát utcában.

Valami kis kerek történetet kértek tőlem a Pozsonyi Piknikre, de nekem, aki mindig csordultig van anekdotákkal, most nincs kerek történetem. Hacsak az életem nem az.

Kepes András