Penélope Cruz: Nem vagyok házisárkány!
Érzéki diáklányt alakít Isabel Coixet spanyol rendezőnő Elégia című filmjében, amelyet nemrég mutattak be itthon. Woody Allen új művében, a Vicky Cristina Barcelonában – november közepétől játsszák a honi mozik – féltékeny „vadmacskaként” látható. Az amerikai rendező a „természet erejének” nevezte főszereplőjét, a spanyolok pedig a „nemzet büszkeségeként” emlegetik a színésznőt. SZENTGYÖRGYI RITA interjúja.
Az Elégia című film diáklánya elbűvöli irodalomtanárát. Saját figurájáról azt mondta: szereti a tisztaságát, rajongását, sebezhetőségét.
Már évekkel ezelőtt olvastam Philip Roth regényét, A haldokló állatot. Közben arra gondoltam: bárcsak egyszer valaki filmet készítene belőle, és engem kérne fel Consuela szerepére. Aztán egy nap kézhez kaptam Isabel forgatókönyvét, Roth művének adaptációját. És még mondja valaki, hogy nincsenek csodák! A legmerészebb álmaimat is felülmúlta ez a film. Minden magával ragadott: a történet, a rendező, a hangvétel. Partneremről, Ben Kingsley-ről is csak felsőfokon beszélhetek. Vonzó személyiség, szerény, tapintatos. Isabel Coixet érzékenysége pedig hasonló mestereméhez, Almodóvaréhoz.
Gyakran mondta: pályáján Pedro Almodóvárnak köszönheti a legtöbbet.
Miatta lettem színésznő, amikor láttam a Kötözz meg és ölelj című filmjét. Anyám a tanúja, hogy megfogadtam: ha törik, ha szakad, egyszer még játszom nála.
De ön eredetileg táncosnőnek készült. Miért hagyta abba?
Épp azért, hogy filmezzek. Már gyermekként a szüleim idegeire mentem azzal, hogy állandóan szerepelni akartam. Tévésztárokat utánoztam. A mozgásigényemet kiélhettem ugyan a balettórákon, kiváltképp a dzsesszbalett érdekelt, de én „mindenemmel” akartam játszani. Szerencsére ott a húgom, Monica, aki nálam ezerszer tehetségesebb táncos. Ő teljes egészében a flamencónak szentelte magát.
Kereskedőcsaládban nőtt föl. Szülei mennyire támogatták a pályaválasztását?
Csak a papa volt kereskedő. A mama fodrász. Mondanom sem kell: anyám nagyobb cinkossággal viszonyult ahhoz, hogy művészféle legyen a lányából. Mellesleg: a fodrászüzletében rengeteg apró női fortélyt figyelhettem meg, aminek később sok hasznát vettem a szerepeimben. Nem túlzás: a mama fodrászszalonja volt az én igazi színészképzőm.
Már első szerepei kapcsán „spanyol tűzként” emlegették.
Tősgyökeres madridi vagyok, és maradok, ameddig csak élek. Számomra ott van igazán „íze” az életnek. Bárhol jártam és forgattam, bizonyos idő múlva mindig elfogott a honvágy. Egyébként szerencsés vagyok, hogy csak néhány háznyira lakom anyámtól és a testvéreimtől. Húgommal imádok társaságba járni, gyakran együtt is nyaralunk. Ha tehetem, kijárok fivérem, Eduardo focimérkőzéseire is. A mamával naponta beszélünk, akkor is hívom telefonon, ha távol vagyok tőle. A nagy családi ünnepeken pedig úgy tizenöten üljük körül az asztalt.
Van „filmes családja” is?
A filmesek kóbor lelkek. Ma itt, holnap ott, aztán: viszlát. Kevés valódi kapcsolat alakul ki. Persze a legszorosabb kötelék Almodóvarhoz fűz. Nemcsak mesterem, de afféle nagybácsim, gyóntatom és lelki testvérem is.
Bárhonnan indulunk is el, mindig hozzá kanyarodunk vissza. Mi az, amit Almodóvar mindenki másnál jobban tud?
Szereti a színészeit, és ez sugárzik minden képsorából. Olyasmit is észrevesz és kihoz belőlünk, ami mellett más könnyedén elmegy. Ismeri a sebezhető pontunkat, de soha nem él vele vissza. Még a szidalmai is szívből jönnek. Semmit és senkit nem zár ki a világából. Hatalmas lelke van.
Egyszer azt nyilatkozta önről: „Penélope nagyon szép, elegáns és művelt nő. Emellett a lelke a fellegekben szárnyal.”
Neki még ezt is elhiszem! Almo minden filmjével fordult velem egyet a világ. Először az Eleven hússal, amelynek köszönhetően kezdtem kinőni a „dögös” kislány szerepéből. Aztán a Mindent anyámról című mozijában bizonyíthattam: van bennem humor, de visszafogottság is, nem szólva arról, hogy ezzel a filmmel indult nemzetközi karrierem. A Volverrel pedig végérvényesen nővé értem a kamera előtt. Korábban sokat feszengtem, mindenáron meg akartam felelni egy hamis önképnek, amelyet más rendezők próbáltak rámerőltetni. Pedro végre hús-vér nőnek láttatott, igazán asszonyosnak. És amikor azt hiszem, hogy nincs tovább, ez a legtöbb, amit kihozhatok magamból, ő újabb színeket fedez fel bennem.
Állítólag akkor fordult meg Woody Allen fejében, hogy ön játssza nála a „tüzes vadmacskát”, amikor megnézte a Volvert. Ez legenda csupán?
Nem. Tényleg felvetődött benne, hogy legyek én az „őrült spanyol nő”. De ezt csak később mondta el. Mert előbb én léptem. Ugyanis amikor megtudtam, hogy kedvenc amerikai rendezőm spanyol témájú filmre készül, felhívtam az ügynökömet, és elmondtam neki: bármit megtennék, hogy szerepelhessek Woody Allennél. Hála az égnek, egymásra találtunk.
Mennyi igaz abból, hogy Allen keveset instruál, s nagy kreatív szabadságot hagy a színészeinek?
Ő zavarba ejtően szerény. Nem ismerek nála halk szavúbb, nyugodtabb rendezőt. A színészeire külön-külön is szán időt, elmélyült beszélgetéseket folytat velük. Abból a szempontból – ha úgy tetszik – „közeli rokona” Pedrónak, hogy messzemenően szereti azokat, akikkel forgat. Legyen szó színészekről, technikusokról, bárkiről. Mindenkinek megadja a maximális tiszteletet.
Maria Elena szerepében ön valóságos „házisárkány”...
Biztos arra kíváncsi: hasonlít-e rám a figura?
És igen?
Hát nem volt könnyű megszeretnem ezt a fúria nőt, kész tornádót, aki hihetetlen káoszt idéz elő maga körül. Tör-zúz, egyfolytában üvölt, bosszút esküszik. Ugyanakkor őszinte. Végtére is vissza akarja szerezni magának a férfit, aki nélkül képtelen élni, alkotni. Én – azt hiszem – szelídebben vagyok szenvedélyes, mint Maria Elena. Talán kifinomultabbak a „módszereim”. Ha szenvedek, nem kürtölöm világgá. Ha boldog vagyok, azt sem. Nem szoktam nagydobra verni az érzéseimet. Valahol a középúton állok.
