Pávaketrec

Igen. Jól emlékeztem a ház bejáratára, az ablakokra, a lépcsőház kövezetére. Úgy futottam fel a lépcsőn, ösztönösen, mint aki időben haza akar érni, most is. De már kissé lihegve értem fel a másodikra – több mint harminc évvel később. Itt már semmi sem tartozik hozzám. A bezárt ajtók mögött új családok, én pedig gomolygok a lépcsőn, mint egy kiűzött szellem, közben azt hiszem, talán visszakapok leheletnyit abból, amit akkor e falak között éreztem. Mi ez? Nosztalgiázom? Frászt. Nem fogok. Férjem jelenléte erőt ad és kijózanít.

A régi lakásunk ajtaja előtt állunk. Pillanatra felbátorodva mutatóujjamat a fehér csengőgomb felé emelem. Tibor kérdőn néz rám. Visszahúzom a kezemet. A szerkezet már nem a régi. A rézgombot lecserélték műanyagra. Az ajtó és a kilincs ugyanolyan.

Volt egyszer egy feneketlen kút. A feneketlen kút azt ígérte, ha sok kincset, szép szót, napokat, heteket, szerelmet, életet, könyveket, estéket, fenyőfát, napnyugtát, napkeltét, zenét és csöndet beledobálunk szájába, cserébe olyan boldogságot kapunk, amilyet csak el tudunk képzelni. Világútlevelet, kávét, innivalót, ennivalót, hidegben meleget, melegben hideget. Felesleges súlyoktól megmenekített családapákat akartunk. Ízlésesen kezelt, érdekfüggetlen, egészségesen működő és megemelő nemzeti és nemzetiségi-kisebbségi büszkeségről álmodtunk. Természetes és politikai szennyezettségtől mentes életet akartunk. De a kút eldugult a sok megsárgult levéltől, bőröndnyi emléktől, kidobott babától, nagymamák befőttjétől.

Eljutunk a város másik végére. Anyai barátnőnk, Letitia háza előtt már zokogok. Nem tudom, mennyit szenvedett, nem búcsúzhattam el tőle, napok múltán tudtam meg azt is, hogy meghalt. „Mit nyafogsz, minek sírsz, már késő! Akkor kellett volna odafigyelned! Egyem a szívedet” – mondaná.

Leülünk egy kerítés peremére, nem messze Letitia házától. A férjem megtámaszt. Jönnek-mennek az autók. Mennyi a felesleges tudásom, amit a másik hazámban egyáltalán nem tudok használni.

Mi külföldinek látszunk itt. Angolul szólnak hozzánk. Néha nem is váltok át román nyelvre. Persze minden szavukat értem, és még mindig tudok a tekintetükből olvasni. Ha végre beszélgetni tudunk, mindig kiderül az a nagyon egyszerű és közhelyes igazság, amit változatlan címmel írnék az Atyaúristennek: engedjetek minket élni. Mert talán jók akarunk lenni.

Rójuk az utcákat, folyamatosan mesélek. Ott van a ház, ahol a veszedelmes szobrász lakott. Ő is már halott. Nyugodjon békében. Eljutunk a régi balettintézethez is. Tulajdonosa egy olyan üzletember, aki szerencsére megbecsüli a régi épületet. Ezt a régi kastélyt. Ahova mindig jó volt belépni. Most nem engednek be. De én nem állok meg. Elkérem az illetékesek telefonszámát. Elmesélem, ki vagyok, hogy a múltat látogatni jöttem. Utánam néznek minden elérhető internetes fórumon, és elnyerem bizalmukat. A kis tévéstáb is bejöhet velem, akik azért forgatnak, mert hallottak a könyvemről. Én vagyok a „külföldről visszalátogató művész”. A titkárnő és a gondnok kísér végig az épületen. Az épület fő termeiben nem dolgoznak, az irodákat a pincében alakították ki, az üzleti szempont kalapot emelt a magasabb rendű érték előtt.

Forgatunk, mesélek, mesélnek. Öt évvel ezelőtt az üzletember lehetővé tett a kastélyban egy ünnepi találkozót, a világ összes pontjáról meghívták azokat a táncművészeket, akik egykor ebben az épületben tanultak. Ezzel a történettel búcsúzunk egymástól. Köszönöm nekik.

A Palota Teremhez megyünk, mely valaha politikai kongresszusok, táncdalfesztiválok és más, politikailag elfogadott előadások helyszíne volt. Közvetlenül mellette a királyi palota, ma Nemzeti Művészeti Múzeum, harmincegy éve ott nyújtottam be a kivándorlási és a házasságkötési kérelmemet. A portás hölgy meséli, az épületben volt Ceauşescu úgynevezett I. és II. kabinetje. Ezért kellett beadni itt a kérelmeket. A forgatócsoport figyeli a reakciómat. Most szikrázó napsütés, hőség, én viszont magam előtt látom a hólepte teret, a kígyózó sorban vacogó tömeget. Dudálnak az autók, mobiltelefonnal tipeg egy fiatal lány, kiabál egy takarítónő – ma hangosabb az élet.

Én pedig állok csendben, lassan becsavar a múlt. Rágyújtok. Szünetet kérek a forgatócsoporttól. Megértik. Tibor körbejárja a helyszínt, mindent fényképez, túl messzire nem megy, ami biztonságérzetet ad, ezen a helyen ugyanis a reflexfélelem kerülget.

Aztán megyünk tovább a belvárosi Cişmigiu park bejáratához. A szemközti házban hallgattak ki – nem csak engem. Ma az épületet kisebbnek látom. Gyerekek jönnek oda hozzám. Pávatoll van a kezükben. Helyesek. Kérdezik, milyen filmet forgatunk. Azt találom mondani, hogy ez csak riport, és egy régi meséről szól. Kérdezik, milyen mese. Egy gonosz páváról, aki ebben a városban lakott. A gyerekek közlik, hogy a parkban van egy hatalmas ketrec, sok pávával. Onnan szerezték a pávatollat! Kérnek, nézzem meg. Visszanézek az épületre, elbúcsúzunk a tévésektől, és Tiborral besétálunk a kedvenc parkomba, amely tele emberekkel – pedig kedd van.

A park hangulata minket is lelassít. Egy nagymama a pávaketrechez kíséri unokáját. Mögöttünk mutáló hangú fiatalok sietnek el. Megtaláljuk a rózsák sétányát, az írók parkját, a sakkozó bácsik helyszínét, a hattyúk tavát. Emlékek kavarognak bennem, itt vagyok, kiszakadtan. Szorosabban fogom a férjem kezét.

Esténket unokatestvéreim és családjuk körében töltjük. Tulajdonképpen boldogok vagyunk. Beszélgetünk, mesélünk. Tibort beavatjuk a számára még ismeretlen családi történetekbe. A szétszakadás értelmetlensége és a megfosztottság érzése enyhül. Visszatalálunk egymáshoz. A közös történeteink mozaikját összerakjuk. Fölé hajolunk, és mintha a feneketlen kútba néznénk, amely mostanra váltja be harmincéves ígéretét: ez a beszélgetés most nem marad el. Szabadok vagyunk. Elvben.