Pakisztán, 2008. november 2.
Emberhegy. Túlnépesedünk. József Attila még azt írta: „Már két milliárd ember kötöz itt,/ hogy belőlem hű állatuk legyen.” Mára már közel vagyunk a hétmilliárdhoz!
Mennyi embert tud eltartani ez a bolygó? Mennyi ember tud megélni rajta? Jóllakni, lakni, közlekedni?
Itt kell lennie valahol egy vonatnak is a képen. Hisz a pakisztáni szunnita muszlim zarándokok épp egy háromnapos kongregációról térnek vissza otthonukba. És nincs vasutassztrájk meg ilyesmi. Ez normál állapot arrafelé, ha instabil is. Igaz, sok a vasúti baleset, az áldozat. Magam sem tudom: merre megy ez a vonat. Az orrát látjuk-e, vagy a végét? És hogyan tud kilesni a mozdonyvezető? Merre lát ki? S mit?
Az utasok utaznak, integetnek, abban bízva, hogy meg is érkeznek. Mosolyognak. Boldogok.
A tetőn kapaszkodva a győzelem V betűjét mutogatják, mint Sir Winston annak idején. Hogy az infrastuktúra, a civilizáció nincs egyenletesen szétterítve ezen a földön: sebaj!
A képen balra egy minaret. Jobbra egy antennatorony. Két felkiáltójel a népek tengere felett. Köztük az embertömeg: mozgásban, hisz utasok. Velük a hosszú úton járók szerencséje. Insalláh – szokták mondani. Ha Allah is úgy akarja...
Harmadik világ? Jelent ez még valamit? Nem affelé haladunk-e, hogy át kell sorszámozni magunkat? Népesség, munkavállalók, piaci fogyasztók száma szerint? Meddig osztjuk még mi itt
a sorszámokat? Meddig olvassa a névsort a fehér ember?
(Khalid Tanveer képe, közreadja az MTI
Fotósszem 2009. 1. száma.)
