Özvegy Ady Endréné
Nem viselhető név. Amint az özvegy Petőfi Sándorné sem volt az. A maga módján mindkettő a „holtodiglan” különleges, minősített esete. „Ha eldobod egykor…”? „Nincs bennem tehetség a fátyolviseléshez” – írja Csinszka.
„Naplója” (az írás, amelyet annak neveztek) ezt is magyarázó dokumentum. Nagy része kellemes meglepetés. A szecessziós cifraságok és a szebb keblű, modoros pihegések divatja helyett reflexív, okos köznapi mondatokat olvashatunk. Arról, hogy kiskorában mindig felnőttek között élt, gyerektársaság nélkül. Állandóan pipiskednie kellett. És arról, hogy apja és nagyanyja „a maguk kíméletlen módján” szerették. „Egymás ellen.” Hogy a személyes jövőképét sosem keverte össze az irodalomtörténettel. Bár mintha itt kikacsintana az illedelmesen szerény sorok közül, hiszen az Adyval való kapcsolatfelvételükről ilyen nyomatékos szószerkezettel fogalmaz: „izzó elszántságával az ifjúságnak szédültem eléje”. Ezeknél az örökégő, felhevített mondatoknál azonban manapság jobbak az efféle felcicomázatlanok (ugyaninnen): „Tavasz lett. Éretlen fanyar tavasz.”
A költővel való azonosulás vágya még Lédát is felragyogtatja, elfogadtatja vele. „A kultúrákon felnőtt, kényes, szép zsidóasszonyt, a gőgöset, nagylelkűt és kegyetlent”, akit ekkor még maga Ady is dédelgetett. Az a férfi, aki majd kettejük közös csucsai nászéjszakáját italosan egy árokparton tölti, s akinek fiatalságáról a kislány, lám, elkésett. Akkor is így van, ha Ady beteljesülten arról ír: „és mégis megvártalak”.
Az 1932-ben megjelent első változatban a költő halála után írt zárófejezetek a személyes gyásznak és érzelmeknek adnak hangot, érthetően magasabbra srófolt/engedett tónusban. Ám egészükben elütnek a diárium nélküli naplótól.
(Vallomás a csodáról. Csinszka naplója. Athenaeum Kiadó.)
