Oslo, augusztus

Oslóban vagyunk, a nyár utolsó napján. Melankólia és kudarcos kísérletek szabják ki a drogrehabból ideiglenesen kiengedett fiatalember („34 éves vagyok, és nincs semmim”) utolsó útját.

Nem kezdődik jól a történet: főhősünk egy nagy kővel az ölében próbál végleg elsüllyedni a tengerben, de az életösztön zihálva feldobja. A szabadulás előtt két héttel egy állásinterjúra engedik el a hajdan tehetségesnek mondott, ám alkoholba, drogba fulladt fiatalembert, aki már tíz hónapja „tiszta”. Ám visszaút nincsen. Vagy ha van, ha volna, igencsak nehéz.

Nem is őmiatta. Hanem a többiek miatt. Akikkel találkozik e kimenőn, azoknak sincs sok közük a valósághoz. Élnek, mert egy jóléti társadalomban (talán) könnyebb élni, de tele tétovasággal, a „jaj! valaha mit akartam” kosztolányis kétségeivel, a „minden rendben” képmutatásaival. A talaját vesztett, elidegenedett férfi ugyanilyenekkel találkozik. A felszín csillog, a mélyben dübörög a fülrepesztő technó és a semmi. A csellengő egyéni drámája lassan épül, s nem is túl érdekfeszítően. Egyszer szélesedik csak ki ígéretesen az általánosítás, a szociofelvétel irányába, amikor egy kávézó teraszán a vágyakról-tervekről szóló önvallomásokba hallgathatunk bele. De aztán ez is belesimul a „régi szép Oslo” képes nosztalgiáiba. Pedig az Uto/ya-szigeti lövöldözés után ez már nincs! Ahogyan nincs a gondtalanul jóléti társadalomnak az a zavartalan varázsa sem, amelyet a világ egyik leggazdagabb országának békés imázsa sugallt. S ehhez képest igencsak súlytalan a privát helyét nem találó, önpusztító drogos túladagolt tragédiája.

Nem szórakoztató film, lassú, körülményes, beéri a felszínnel, és mihamarabb sejteti a megoldást: nincs megoldás. (Rendezte: Joachim Trier.)