Operabál - Fischer Ádám a visszalépésről

- Bár korábban kétszer is felkérték, vállalja el az Operaház főzeneigazgatói posztját, csak 2007-ben mondott igent rá. Lapunknak akkor azzal magyarázta döntését: már több garanciát lát arra, hogy elképzeléseit megvalósíthassa.

– Kovalik Balázzsal és Vass Lajossal az operaház problémáit kellett volna megoldanunk. De kiderült: már a problémákat is különféleképpen értelmezzük.

- Arról is beszélt három éve: Magyarországon még mindig nehezen fogadják el, hogy a zenei élet évszázadok óta nemzetközi. A honi operareform kulcsának – külföldi példák alapján – a közalkalmazotti státus átalakítását tartotta, ami nagyobb teljesítményre ösztönöz. Kovalik Balázs viszont épp azt szorgalmazta: legyenek közalkalmazottak a fiatal művészek. Nem tisztázták már az elején az elvi kérdéseket?

– Abban egyetértettünk Kovalik Balázzsal: egyenlőséget kell teremteni, mert beteg a rendszer, amelyben a főszerepeket éneklő vezető magánénekesek egy része közalkalmazott, mások pedig külsősök. Az egyenlőtlenség kétféleképpen számolható föl: vagy a közalkalmazottakból lesznek egyéni munkavállalók, vagy fordítva. Én az első megoldást preferáltam, de azt Balázs sem akarta, hogy mindenkiből közalkalmazott legyen. Ez tévedés. Azt gondoltam: ha egy művész rendszeresen fellép külföldön is, vendégszerepel mindenfelé a világban, számára a közalkalmazotti státus megkötöttségei hátrányosabbak, mint az abból fakadó viszonylagos biztonság. De szembesültem azzal: az énekesek inkább ragaszkodnak az eddigi formákhoz, s emögött bizonyára lehet valami, amiről én nem tudok. Valami itthoni „specialitás”. Így hát ezeket a tárgyalásokat inkább azonnal átengedtem Balázsnak, ő jobban kiismerte magát ebben a gondolkodásban. Utólag az ember gyakran érzi úgy, hogy több tapasztalattal másként is cselekedhetett volna bizonyos helyzetekben, noha nem biztos, hogy ez így is van. Semmilyen kapcsolat nem ítélhető meg egyetlen igazság alapján. A kékszakállú herceg vára tavalyi előadásában éppen azt akartam elmondani: a házastársak sokszor hiszik, hogy a közös alapkonfliktusok ismeretében már el is tudják azokat kerülni. Holott feszültség esetén képtelenek „visszafogni” magukat. És így megy ez a végső szakításig – s nem csak a magánéletben.

- Hallani lehetett azt is: ön nem igazán állt ki Kovalik mellett, amikor menesztette őt Vass Lajos. Pontosabban: Vass nem hosszabbította meg Kovalik művészeti vezetői szerződését.

– Ez így nem igaz. Én nem csak azt értem „kiálláson”, ha valaki a nyilvánosság előtt mond véleményt. De azt vállalom, hiszen mindig azt mondtam: a művészek inkább a művészettel foglalkozzanak, ne az adminisztrációval. Kovalik Balázs esetében is ezt képviseltem. Szerencsésebbnek tartottam volna, ha – hozzám hasonlóan – ő is visszalép a közalkalmazotti státustól. Többet rendezhetett volna, több ideje lett volna a művészi stratégiára.

- De Kovalik – állítólag – attól tartott: ha nem vesz részt az „adminisztrálásban”, a dolgok rossz irányba mehetnek.

– Valószínűleg neki volt igaza, az itthoni viszonyok ismerőjeként. De meggyőződésem: a helyes színházi felépítésben a művészi és az adminisztratív igazgatás kettéválik. Az egyik megalkotja a koncepciót, ám a cselekvés konkrét felelőssége a másiké. Egy művész vízióit, elképzeléseit mégsem önmagának kellene „súlyoznia”. Külföldi operaházaknál ez az intendáns feladata. Ő írja alá a számlákat, és ha hibázik, ő megy a börtönbe. Én még két éve kértem, változtassák meg a jogviszonyomat. Az általam ismert operatársulatoknál nincs olyan fő-zeneigazgatói munkakör, ahogyan ezt a tisztséget Magyarországon definiálják. Csak utóbb tűnt föl, hogy – a szerződésem szerint – milyen bürokratikus feladatokat kellett volna kötelezően elvégeznem, de még a munkaidőm beosztására is komoly előírások vonatkoztak. Erre azzal nyugtattak: az ilyen szerződést eddig sem vette komolyan senki. Csakhogy én szó szerint veszek mindent, különösen azt, amiről papír van. Ezért is kértem a közalkalmazotti viszony felbontását. Vezető karmesterként ugyanakkor továbbra is azt tettem, amit művészileg egy főzeneigazgatónak tennie kell.

- A múlt héten viszont benyújtotta lemondását. Miért most?

– Most éreztem úgy: „külsős” főzeneigazgatóként nem tudom elvégezni a feladatot.

- Szakmai körökben viszont az hírlik: az operaház miniszteri biztosának, az operaénekes Horváth Ádámnak a nyilatkozata verte ki önnél a biztosítékot. Horváth a Heti Válasz múlt heti számában fejtegette: ön emblematikus művésze az operaháznak, de talán ön is örülne, ha inkább a ház első vendégkarmestereként működne tovább. A külföldön jól hangzó „principal guest conductorként”. Évente adott számú előadást vezényelne azokkal, akikkel akar. Még az irodáját is megtarthatná.

– Olvastam a cikket, de nem szeretném a sajtóban kommentálni.

- Pedig Horváth az interjúban azt is közölte: szerinte talán Győriványi Ráth György az egyetlen, aki rendet tudna tenni az operaházban. Győriványi amúgy még az előző Orbán-kormány idején volt főzeneigazgató a dalszínházban. Róla még a Heti Válasz újságírója is megjegyezte: akkori intézkedései a porcelánbolt elefántjára emlékeztettek. Ön pedig – mondják – a cikk megjelenése után kérte felmentését az intézmény fenntartójától, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumtól. Mire felajánlották a tiszteletbeli főzeneigazgatói címet. Elfogadta?

– Tárgyaltam Réthelyi Miklós miniszter úrral és a kulturális államtitkárral, Szőcs Gézával is. Csak a címben egyeztünk meg. De hogy ez milyen esetleges konkrét kötelezettséggel jár, arra csak az utódom kinevezése után tudunk visszatérni. Most csak azt kértem: engedjenek ki abból a feladatkörből, amelyet a szerződésem szerint 2012-ig kellett volna ellátnom. Ez megtörtént. De nem szeretnék erről többet mondani.

- Kovalik nyilatkozta saját kirúgása kapcsán: „Nálunk még tombol az előjogoknak a feudális viszonyokból kommunizmusba átmentett gyakorlata.” A politikai tér mindkét oldalán azt hiszik: az opera nem több, mint társadalmi reprezentáció. Az operaház pedig a politika játékszere.

– Nemrég az interneten rábukkantam a Zenelap egy 1896-ban megjelent cikkére, amelyben azt írják: „Az Operával kapcsolatban a legkülönbözőbb igényeket támasztják, amelyek kielégítésére nincs mód. Hogy ezeket mégis kielégítse, az Opera fűhöz-fához kapkod. A vége mindig intendánsválság, ideiglenes kormánybiztos kinevezése, intendánshelyettes kinevezése, állandó kormánybiztos kinevezése, satöbbi. Csupa személyi momentumok, amelyek magára az intézetre ki nem hatnak.” Ha pesszimista akarok lenni: itthon még a következő száz évben is ugyanezek lesznek a problémák.

- Akkor mi tartja még önt a Magyar Állami Operaház közelében?

– Az idézett cikknek optimista olvasata is lehet: bár az operaházat már egy évszázada veszélyben látták, mégis talpon maradt. Amúgy vannak olyan művészi programjaim Budapesten – akár a Wagner- vagy a tervezett Mozart-fesztivál –, amelyeket nem szeretnék feladni. Ezek a szakmai elkötelezettségek a legfontosabbak most számomra. Az operaház problémáit nyilván már másoknak kell megoldaniuk. Bár azt valamennyire tudnom kell – persze erről majd csak az új főzeneigazgatóval lehet tárgyalni –, hogy még ezek után is megvannak-e azok a feltételek, amelyek a projektjeimhez alapvetően szükségesek. Hiszen az opera azért mégiscsak csapatmunka.