Önkívület
Hát itt bizony több mindenki van magánkívül. Naprakészen. Nem hiába írnak kísérleti arcátültetésről, élő holttestről (mint Tolsztoj), elcserélt fejekről (mint Thomas Mann), az egymással játszó, egy személyben dorbézoló két macskáról (Karinthy), itt valami igencsak lóg a levegőben.
Hogy az-e, amit ez a film megragad, még ne válaszoljunk! Egy biztos, hogy számos felkavaró testcselt láthatunk: halottak élnek tovább, majd visszajárnak, élők kipunnyadnak, s van, aki már talán a sokadik kúráját tölti in aeternum amen, meg-megújulva az örökkévalóság szorgalmas és kezes átszállójaként, ha elég gazdag az illető. És okos. (Nincs ingyen ebéd, nincs ingyen halhatatlanság!)
Ha eleven tudatunkat beleköltöztetik, operálják, trükközik egy kadaverba, akiben még akár mozoghat is a jámbor sejtemlékezés, az a kérdés: az agy erősebb-e vagy az ideg. A hozott anyag vagy a kapott? Nem unatkozhatunk, mert dinamikus változás (harc) zajlik a „volt” és a „lett” ember között. Szinte faustinak is láthatnánk a problémát. (A pillanatét és az örökkévalóságét.)
A friss test, amibe belebúvunk, persze nem labortermék, mint hinni szeretnénk. Nem nullkilométeres, vadiúj mesterséges sejthalmaz. Hanem kissé használt. Ina ernyedt, szájíze mint a főzelék, intellektuális ereje már lankad, memóriája lebutított. Nem tudja, mi az, amire emlékszik. A „kilökődés ellen” szereket kap, ezeknek jó hasznát veszi a terror, öldöklés, zúzás, a gépkocsik és emberek brutális kavalkádjában.
A filozofikus tartalmakat a szükséges időközökben váltják az autós üldözések, a konyhákban maroklőfegyverek dalolnak, egy lángszóró is előkerül, és törött végtagok, bevert szemek, kivert szemek hevernek, ahogy egy sci-fi thrillerhez kell. (Kifelé menet ne lépjünk rájuk!) Pedig volt benne több is. Sőt: még így sem érdektelen!
(Rendezte: Tarshem Sing.)
