Nyitott ajtók, ablakok
Egy széthulló család szomorú lebomlása. Valószínűleg a mostanra már halott nagymama tartotta eddig össze őket. Mi módon? Azt nem tudjuk meg.
A szűkszavú, lassú folyású film egyebek között ezzel is adósunk marad, amint a motivációk feltárásával vagy a környezet bemutatásával. Hogy a film Argentínában játszódik, csak az újságból tudható. A történet szűk szobákban, kopott közelikben ábrázoltatik (inkább: „esik meg”), holmi lelkendező országimázs ambícióival, erőszakolásával a rendező nem vádolható. Mégis: többet szeretnénk látni a világból, amelyben a túlélők így s ilyen hosszan szenvednek.
Kontúrtalan kisvilág ez, ahonnan – a címmel szemben – sehová nem vezetnek utak. Hőseit nem ismerjük, a kulcsszereplőről (?), a halott nagyszülőről sem tudunk meg semmit, noha újra és újra beexponálódik némi sejtelem, mintha az ő hiánya mozgatná az eseményeket. Ám ez sem látszik.
A három nővér sprőd csonka családot alkot. Történetük tele lukkal, de a film nem is próbál bennünket felvilágosítani: mi miért van így, és nem másképp. Az esetlegesség végigkíséri a történetet: lehetne így is, de lehetne másképp is. (Lásd a hirtelen befejezést!)
A testvérek agresszívan küzdenének egymással, ha nem fojtaná meg a harcot a méla közöny, az idegenkedés. Nagy körültekintéssel és sok kreativitással tán feltételezhetjük azt, hogy a kiürült családi tér dominanciájáért folyik a harc, s ebben működnek a nővérek (talán lelkialkatuk szerint). De – s ez a fő baj – kívül maradunk a motiválatlan, kifejtetlen, finomkodó és ugyanakkor agresszíven reménytelen histórián. Nincs ereje, nincs sodrása a történetnek, mert tele van köddel.
Megpróbálja a nézőket is. (Rendezte: Milagros Mumenthaler.)
