Norvég erdő
Japán film. Más a szem, más az arc, más a szerelem, más a szemérem, más a ház, és más a tér. Futtában sétálnak, másképpen sírnak, akik sírnak, másképp magányosok, akik azok. Így természetes, hiszen japán a film. Azonban amikor képet csináltak a regényből, és ezzel „lefordították konkrétra”, el is szegényítették.
Pedig a könyv jó. Haruki Murakami írása arról beszél, milyen nehéz kitanulni és megélni a választások és az érzelmek szabadságát. Hőseink – 19 és 20 közötti egyetemisták – azzal kínlódnak, hogy miképpen lehet önálló, mégis kapcsolatokban élő felnőtté válni. Ehhez kell végigélni Watanabe nevelődési regényét öngyilkosságok és szeretkezések között.
A diáklázadások korában vagyunk, de messze Párizstól, Marcusétól, Cohn-Bendittől, Rudi Dutschkétól. Itt, Tokióban csak egyszer söpör át a vásznon a vad diákhorda, a többi időt és epizódot kitölti a mélabú. Amelyből fájón hiányoznak a könyvbeli értelmező belső monológok. Amit el lehetett mozogni, el lehetett mondani, az benne van a filmben. Csak az a dimenzió maradt le, amitől több a Haruki regénye, mint holmi ferdeszeműre fazonírozott Werther-sztori.
A rendezés nem volt kellően invenciózus. A vietnami–francia Anh Tung Tran néhol a legkézenfekvőbb, kopott patronokhoz nyúlt. Amikor az érzelmi magaspontokon rázendít az „aláfestő zene”, az bizony kínosan avítt. Ugyanígy közhely, csak képi, hogy a lelkileg feldúlt fiatalember köré csapdosó tengerhullámokat fényképeznek, holott értjük mi e használt mankó nélkül is, hogy vihar dúl a lelkében. A visszavágott emlékképekben pedig keservesen kísért a giccs.
Noha általában az operatőri munka szép (Pin Bing Lee), és a színészek igyekeznek, a film egészében mégis csalódás. Olvassák inkább a regényt! Az önmagában kerek.
